Állok mint fasz a lakodalomban a cím előtt. Pofáraesés max.
Ebben a posztban az angliai utazásunk utolsó roppant kellemetlen részletésről olvashat az, aki erre jár. Tanácsolom mindenkinek, NE ADJA FEL! Küzdeni kell, ésszel, a lehetőségeket kimerítve, és ha Miss Mázli úgy akarja még szerencsénk is lehet!
Szóval, mint a borítóképen is látszik amint átkompoltunk Angliából a jó öreg európai kontinensre, némi fáradtsággal pár száz kilométer megtétele után St Quentin városába érkeztünk. Jó lesz pihenni, zuhanyozni és aludni – gondoltam, amikor a korábban lefoglalt és visszaigazolt címre érkeztem.
Booking hotel foglalás visszaigazolás.
Szóval megérkeztem a címre, némi küzdelem után az egyirányú utcát ignorálva, majd a „hotel” elé érve látom ám, hogy a címen nincs semmi.
Nyugta a hotel foglalásról – szemét, nem ér semmit.
Se felirat, se kulcsdoboz semmi. Hívom a megadott telefonszámot, kicsöng, no answ. Semmi.
Bassza meg!!! gondoltam , mi tévő legyek. Feléledt bennem az ügyintéző és szépen igyekeztem megnyugodni, kigondolni hogy mi legyen.
Először is néhány fényképet csináltam a helyről, és környékéről, ami bizonyítja hogy a helyszínen jártam. Az autót, másik képbe magam , majd a feleségem belekomponálva dokumentáltam a helyszínt.
Aztán jött a következő lépés: megnyugodni, a stresszt leküzdeni és megoldani a problémát.
Egy a városban lévő mekibe hajtottunk, és egy kis vacsit ettünk és közben megpróbáltunk még szállást vadászni a környéken. Több címet lejártunk mielőtt fizettünk volna, és megdöbbenve láttam minden cím lepukkant bezárt már. Ez az út esélytelen.
Megnyugodva a látszólagos kudarc után jól megkajáltunk, bedobtam egy harapós kávét és úgy döntöttem, hogy azonnal hazafelé indulunk és azért sem fogom hagyni, hogy egy ilyen szarházi akár egy huncut petákkal is lehúzzon, hát még húszegynéhány ezer forinttal.
Elő a telefont, és a hitelkártyát, hívtam az EU-ban ingyenes roaming miatt azonnal a hazai helpdesk telefonszámát.
A telefonszám +36-1-3-666-000. Nos, ez is jó szám, „666” a sátán száma – gondoltam. de ha ez, akkor ez. Elmondtam az ügyfélszolgálatnak mi történt, és hogy nem veszek igénybe semmi mást, mert tárgyalni sem volt módom a hotellel és késedelem nélkül hazaindulok a SAJÁT költségemen.
Útközben újabb kaland: Tamás fiam felhívott, aki vigyázott a házra, hogy óriási vihar van, félő, hogy elázik a ház. Szerencsére helyén volt a srác esze és a szíve, a technika is jól szolgált, megmentette a műhelyt az elázástól. Ezek a gondok szinte elfeledtették a történteket, nagyon izgulva sokat telefonálva siettünk hazafelé.
Útközben a Belga-Francia-Német határ közelében még tankoltam egyet, – ott olcsóbb a benya – szintén a hitelkártyámról. Ez ott nem tudatosan, hanem csak megszokásból tettem, de ennek is jelentősége lesz a későbbiekben.
Szóval „Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom … ” Petőfi jutott eszembe, és falta a gép hazáig a kilométereket. A német autópályákon kaja, némi pihenő és este 10 óra felé már itthon voltunk. Becuccoltunk, leszereltük az autót, és filmszakadás.
Másnap délután éledtünk és tettük a szokásos dolgokat ami kell ilyenkor. összegyűjtöttem a dokumentumokat, átgondoltam a helyzetet és utánajártam a chargeback eljárásnak.
Első körben megpróbáltam kimeríteni a booking vitarendezési lehetőségét, hogy azonnal adják vissza a pénzem, mert nem vettem igénybe szolgáltatást.
Számlát kérek – nem kapok. Ehhez mit szól a NAV.. (nincs róla tudomása:)
Először számlát akartam kérni a kifizetett pénzről. Én naív… lófasz a seggembe. Sajnos.
Próbálkozz naiv ügyfél…Lepattantam a chatrobotról.
Ezután a vitarendező felület következett, jelezni akartam, hogy kérem vissza a pénzem, de itt is pajzsolt engem a booking.
Nem addig bugris! Jön az atom! – gondoltam, és gúnyos mosollyal az arcomon nekiláttam a beadvány írásnak, hiszen hitelkártyával fizettem távollévőként (szám + kód + lejárat) és ekkor lehetséges a CHARGEBACK folyamat megindítása.
Hétfőn (2023. augusztus 07.) telefonon és ismét bejelentettem a történteket és kértem a banktól a chargeback eljárás megindítását.
Keretlevél beküldés. a lényeg a csatolmányban.Beadvány első oldalEljárás indítás 2Hely lokalizálása független forrásból – google a jóbarátod…streetview
Néhány nap múlva további bizonyíték jutott az eszembe. Mivel ebben az eljárásban a bank nem nyilatkoztatja az ügyfelet, hanem csak a benyújtott dokumentumok alapján dönt, így nincs más lehetőség, magamtól be kell csatolni „önkéntes hiánypótlás” formájában a további bizonyítékot.
Beadvány bizonyítással.
Igen, pontosan, a hajnali két óra körnéykén végzett belgiumi tankolás pont kapóra jött ugyanerről a hitelkártyáról, mert kézzelfoghatóan a bank számára is hitelesen rendelkezésre álló adattal bizonyította, hogy a kártya hajnalban kétszáz kilométerrel odébb volt a benzinkúton és így semmiképp nem hihető, hogy bármiféle felajánlott szállást elfogadtam.
Ez utóbbit már a booking chatrobotja válaszolta a vitarendezés lezárására, de én akkor már minden kommunikációt lezártam az oldallal, csak a CHARGEBACK eljárás eredményére számítottam
Telt múlt az idő, és egy hét után levél jött a banktól.
Az eljárás elindult ideiglenes intézkedésként meghitelezte nekem az igényelt összeget a bank.
Fél siker – gondoltam, de legalább nem az én pénzem ég addig is a bank zsebében. A pozitív végkifejletben bízva vártam december végéig, amikor sürgető levelet írtam a banknak.
Sürgetés válasz
Erre szokásos türelmet és megértést kérő formalevél jött, de legalább jeleztem a banknak, hogy nincs elfelejtve a téma, rajta vagyok a folyamaton.
És mit tesz Isten: kb három héttel később üzleti levelet hoz a posta.
Magamban izgulva jutott eszembe az egyik kedvenc nótám:
Semmi alkudozás, semmi kompromisszum csak a pénzt kérjük vissza.
A szolgáltatóval ezen túl nincs kommunikáció, máshoz kell fordulni, mert utólag ez is kompenzációként merülhet fel.
Bizonyítékok összegyűjtése, bizonyítékok csinálása. (hitelkártya forgalommal bizonyítottam hogy nem voltam ott, független felvétellel bizonyítottam, a hely lokációját, saját felvétellel a hotel hiányát)
Haladéktelenul jelentetem az esetet a banknak, és bejelentettem a CHARGEBACK igényem is.
Így aztán sikerült. Mást is erre biztatok, ne hagyja magát, nekem sikerült másnak miért ne sikerülne.
Az előző hétvégén jó kirándulóidő volt, és egy jó barátommal, Attilával elhatároztuk, hogy kirándulni megyünk.
Az elhatározást tett követte, a reggeli órákban útra keltünk. Az utunk az M3 autópályán Gyöngyösig tartott, innen Károlytáró, majd egy régi szinte elfelejtett erdőgazdasági úton indultunk fel a hegyek közé. Ezen az úton a mátrakeresztesi nyereg elágazásáig mentünk, ahol egy földút indul.
Ez a földút a Tót-hegyes csúcsát északi oldalról kerüli. Ezen mintegy három kilométert haladva elértük a zöld jelzést, ahol az autónkat hátrahagyva gyalog folytattuk utunkat.
Ködös felhős idő induláskor.
Induláskor ködös volt az idő, de nem adtuk fel! a Világos hegy kincse már várt ránk.
A terep könnyű volt, fagyott levelek borítottak mindent. A talajon nem volt sár, könnyű haladást biztosított.
Utunk az erdő felé.
Az idő szinte ideális volt a sétához. Kezdetben köd volt, ami 10 órára teljesen eltűnt.
Utunk a Vaskapu-rét után a Babik-kút felé vezetett. A kút mellett vadászkunyhót és több szórót is láttunk. A szórók közelében magaslesek voltak, a terület valószínűleg vadászok használják. A sétánkat az erdő felé vettük, majd egy koponyába botlottunk.
Koponya a földön.
A koponyát ág végére tűzve ijesztettem el a rossz szellemeket. Gondoltam jó tréfa a vadászoknak.
A ragadozó karóra tűzte a trófeát.
Eszembe jutott a Ragadozó című film és könyvsorozat, ahol az idegen lények a levágott fejeket karóra tűzték, ezért én is így tettem.
Utunkat a jelzésről letérve egyenesen a nyereg fel vettük, gyerekkori sétáim emléke szerint. Akkor még nem tudtam, hogy erre a csúcsra is már jelzett út vezet fel.
Az erdőben a fák lombjának hiánya miatt a fény besütött, és a mohás kövek megannyi zöld smaragdként világítottak.
Smaragd erdőben vezet az út.
A fák között már többször megpillantottuk az uticélunkat. A terep nehezebb lett, az összefagyott avar nem bírta a súlyomat, minden lépéskor jó tíz centit süppedve kellett haladnom. De minden lépéssel közelebb értünk a nyereghez.
Kerítés mögött a célunk.
A nyeregnél kerítést találtunk, szerencsére volt rajta átjáró is, de volt rádőlt fa is, így még kapaszkodni sem kellett. Bezzeg a túloldalt, mikor kiértünk a susnyásból, mászni kellett.
Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! jutott eszembe az ikonikus mondat a Három kóbor űrlovag című meséből, és átmásztam az akadályon. A nyereg után meredekre változott a terep, utunk már a csúcs felé fordult.
Ekkor találkoztunk újra a zöld háromszög jelzéssel, amit a Babik-kútnál azért kerültem el, mert érzésem szerint rossz irányba ment. Utólag már nyilvánvaló volt, hogy kerülőt tett csak, de mindig szeretek a saját fejem után menni, magam kitaposni az utam.
Attillával a csúcs felé.
A csúcs közelébe érve már jelzést is láttam. A csúcson nem volt csúcskönyv, mint korábban a Muzsla tetőn, csak egy régi várról szóló kis leírás.
Kilátás a Világos hegy tetejéről.
Felérve csodálatos kilátás fogadott minket. Körbenéztem a kamerával, a felvétel itt látható.
Felérve a hegy tetejére megéheztünk. A vár romjai közti mélyedés pont alkalmas a tűzrakásra, más már korábban is rakott itt tüzet.
Tűzrakóhely a csúcson.
Az idő ideális bár hideg volt, ezért nekiláttunk tüzelőt és élesztéket keresni. A tüzelő összegyűjtése után a sütnivalónkat készítettük elő. A nyársra húzott kolbászokat így könnyen lehet forgatni, és a kiolvadó zsír is a hagymára cseppen.
Kolbászok a nyárson.
A tüzelő összegyűjtése után tüzet raktunk, viszonylag könnyen gyulladt be, nem kellett küzdeni mint legutóbb a Pilisben.
Sűl a kolbász.
A tűzön fél percenként átfordítottam a nyársakat, és így egyenletesen sűltek a kolbászok.
Kolbászok a nyárson.
Közben arra gondoltam, hogy a fagyoskodó ember a makk ász kártyalapon vajon miért nem süt valamit.
Készül a kolbász.
Ha nem süt hát nem süt, gondoltam, mi viszont szorgalamsan forgattuk a nyársat, hogy ne égjen meg a sütnivaló.
Kész a kolbász.
Mintegy tíz perces sütés után a kolbászok elkészültek, és mind jól megettük. Lefelé indulva a megtalált zöld háromszög jelzést követtük. Az úton megtaláltuk a hely kincsét egy szép kövirózsát aminek a szirmain jégtűk csillogtak.
Kövirózsa jégkristályokkal.
Ez egy igazi kincs – gondoltam, majd lefényképeztem. A mohák mint egy mini kert díszítették ezt a csodás élőhelyet. Igazi csendélet.
Hazafelé könnyű utunk volt, de a természet újabb jégfolyóval lepett meg minket az úton.
Jéglépcső az úton.
Visszafelé kissé fáradtan délután négyre értünk az autóhoz, körülbelül 10 kilométeres közepes nehézségű séta után.
A helyet mindenkinek ajánlani tudom, nyáron sátrazós, bushcraft-os túrához, vagy csak természetjárásra. A terület vadban és vadászban is gazdag, ezért a kintalvással vigyázni kell.
Amikor kialudtuk magunkat Edinburgh-i szállásunkon, tömegközlekedéssel elindultunk a városközpontba, megnézni a történelmi belváros nevezetességeit, a várat és a Royal Mile épületeit.
Royal Mile, Edinburgh.
Szomorú, esőbe hajló délelőttünk volt, a vár után még sétáltunk egy keveset, majd megpihentünk és utána útnak indultunk észak felé.
Katedrális.
További utunk első állomása a Glamis kastély volt. A park bejáratánál borsos árú belépő megfizetése után megtekinthettük a high society életét.
Szóval Lölőnek még azért van mit tanulnia. Például a kert meghúzódó szegletében a házi kedvencek temetőjét látva már az undor kerülgetett.
Házi kedvencek temetője.
Itt nyugszik Buksi kutya és társai…
Maga a kastély szép volt, érezhető volt a távolság a köznép és a tulajdonosok közt.
Glamis kastély.
Szóval a hatalmas park és a csodálatos épület megérintett, hogy mekkora nemesség rejlik a tulaj szívében, hogy kiárasztva végtelen kegyelmét, kertjébe engedi a köznépet.
Palota oldalkertje.
A Glamis kastélyban még megnéztük a családról szóló kis kiállítást, és azért egy kicsit megváltozott a véleményem: több gyerekük harcolt tevőlegesen az első világháborúban, teljesített tényleges katonai szolgálatot. Ez megérintett, ismerve az akkori viszonyokat, körülményeket az első világháború frontjain, az élve maradt holtakat, és nyomorékokat.
Továbbindultunk és a következő kastély amit kiválasztottunk látogatásra Balmoral volt.
Balmoral, War memorial.
A parkoló után a kastély felé vezető úton a hősök emlékműve mellett vezetett az utunk, erről is készítettem fényképet.
A kastély bejáratához késő délután, záróra előtt kevéssel érkeztünk, így csak egy sétára volt lehetőségünk és néhány kép készítésére.
A királyi család kastélya, Balmoral.
Láttam a kastély tetején a zászlót, és tudtam mit is jelent: a gazda a kastélyban van. Hát éppen ahogy kifelé mentünk kis autókonvojt vettem észre, a kirándulók pedig csak úgy bokát összecsapva álltak az út mentén. Mi is odébb álltunk az útról és magamat kihúzva, a fényképezőgépet letéve fővetéssel tisztelegtem az elhaladó autó felé. Meg sem tudtam szólalni csak miután elmentek mellettünk szóltam a feleségemnek: Itt ment el mellettünk, és az autójában a kormányt fogó kezével intve viszonozta a tiszteletadásomat a Wales-i herceg!
Tényleg szerencsésnek éreztem magam, majd a palota rózsakertjében néhány fénykép készítése után továbbindultunk.
Felföldi pihenő.
Ezen a napon nem volt szerencsénk az időjárással. Estére Elginbe érkeztünk. Itt a szállásunk melletti kocsmában Tenett’s sört és whiskeyt ittunk. Néhány korsó sör és igazán finom whiskey után könnyű álmunk volt.
Másnap az utunkat John’O Groats felé vettük, és az észak parti út volt a cél.
Útban észak felé.
Ez az út nagyon fárasztó volt, mert keskeny, és a szemből jövő járműveket az erre szolgáló öblökbe félreállva kellett elengedni, alkalmanként visszatolatva.
Észak felé valahol az úton.
Cserébe az időjárás megjavult, csodálatosan szép idő kerekedett.
Az út végén, John O Groats.
Innen indul az északi part mentén egy keskeny de annál szebb út, és ezt követve a parton szerettem volna bejárni a szigetország északi részét.
Útban Inverness felé.
Néha megálltunk nézelődni a tengerparton, ilyenkor pihentünk és kajáltunk is.
Tengerparti pihenő
A pihenőben ahogy ettünk sok legelésző birkát láttunk. Csend, nyugalom és kellemes szél volt. Sokszor megálltunk, szépen kényelmesre vettük a figurát.
Tengerpari és karám.
Az utat végül nem jártuk végig, és ez bölcs döntésnek bizonyult utólag. Körülbelül a fele után valamivel délnek fordultunk, Tongue településnél és nagyon szép patak mentén haladtunk. Fényképeztem, és talán utunk legszebb természetfotóit sikerült elcsípnem:
Észak Skócia, patakpart.
A szállásunk Invernessben volt, majd másnap az utunkat délnek fordítva a Loch Ness tó mellett elhaladva Skye sziget felé kitérővel folytattuk.
Azért mégis akadt kilátó pont, ahonnan fotót készítettem.
A Loch Ness tó partjánál fekvő Urquhart kastély romjai mellett.
Itt a skót mentalitás nehezen felejthető élményével szembesültünk. Az út minden részén a part felé eső oldalon a növényzetet úgy vágták, hogy véletlenül se legyen kilátás a kastélyra.
A parkolóban állványzat által tartott zöld hálóval takarták el a kastélyt, nehogy ingyen le lehessen fényképezni.
Utunk következő állomása az Eilean Donan kastély volt. Itt már nem volt ilyen gondunk, az ősi épületet sikerült megnéznünk és kívülről is le tudtuk fényképezni.
Eilean Donan kastély, part felől nézve.
Itt is szerencsénk volt az időjárással, mert a felhős szórt fényt gyakran váltotta napsütés. Ilyenkor ha volt témám azonnal megálltam fényképezni.
Eilean Donan vára a déli oldal felől, bejárattal.
A déli oldal felől nézve a várat, a bejárat szépen látszik, bár a napocska most a felhők mögé bújt. Hiába, a fényképész legjobb barátja a napocska, most éppen ellenfény volt. Igyekeztem azért jó képet csinálni, remélem sikerült.
A köd, és a zöld fű csodálatos hangulatot biztosított, bár már kezdtünk fáradni a sok élmény befogadása után. Előttünk volt még a Skye sziget, és a Glenfinnan viadukt, a vonattal, ami vagy jár vagy nem. A fáradtság most győzött, a programot megrövidítettük.
Skye sziget.
A Skye szigetet az A87-es úton értük el. Portree városából induló A855 jelű úton körbeautóztuk a sziget északi részét. Útközben megálltunk kávézni egy helyi múzeum (Herbusta térsége) mellett, ahol a lakók életkörülményeit mutatták be. A legérdekesebb egy fura tehén volt, hatalmas szőrével keltette fel figyelmem.
Tehén a fűben.
A kávé feldobott és újra fogékonyan a természet szépségeire többször megálltunk fényképezni, kajálni.
Skye sziget, szikalformáció a ködben.
Amíg az északi oldalon szerencsénk volt az időjárással, délnek fordulva eleredt az eső, majd ködös lett az időjárás. De legalább lesz miért visszatérni erre a gyönyörű vidékre. A Glenfinnan viaduktot az eső miatt kihagytuk, és a Glencoe road utat választva indultunk a következő szállásunk felé.
Glencoe road.
A Glencoe völgybe érve ismét szerencsénk volt: az eső éppen abbamaradt, és szivárvány látványának örülhettünk. A völgyet a jégkorszakban gleccser vájta ki, növényzete kísértetiesen emlékeztetett a norvég vidékre. Csak egy kicsit zöldebb volt. Megálltam, és sikerült lefényképezzem a tüneményt.
Szivárvány a Glencoe völcsgben.
Ahogy beljebb értünk gondoltam csinálok egy kis körbenézős videót is, hogy jobban átmenjen az élmény, és érzékelhetőbb legyen a természet megfogó szépsége. A nap végén a szállásunk Arrochar városban volt.
Itt bár jól pihentünk, egy igazi tipikus naftalinszagú hotelt sikerült kifogni. Hát hiába, ennyire futotta, de túléltük. Fürdő, zuhany és vetett ágy, kívánhat e többet a szegény magyar polgár?
Jót aludtunk, majd másnap Sir Walter Scott Abbotsford béli házát is meglátogatva értünk vissza Angliába, Sommerset megyébe, húgom spaxtoni otthonába.
Sir Walter Scott háza Abbotsfordban.
Megfizetve az itt is borsosnak mondható belépőt, úgy gondoltam, hogy az ízlés és az igényesség új szintjét ismertem meg.
A Hall.
A finom apró részletekkel gazdagon díszített faragványok, festmények, szobrok összeállítása kifinomult és igényes személyiséget jellemez.
Enteriőr fegyverekkel, trófeákkal.
Sir Walter Scott házát érdemes volt lejárni, még magyar vonatkozása is volt a gyönyörű belső enteriőrnek: Magyar bútorasztalos készítette a belső bútorok egy részét, – ha jól emlékszem- a fegyverszoba bútorait.
Fegyverszoba.
Figyelve a berendezés kifinomultságát és gazdagságát Charles Dickens jutott eszembe, a Twist Olivér regényéből Mr. Bumble meg Fagin karaktere ellenpontjaként az itteni gazdagságnak.
Az abbotsfordi látogatás után a néhány kilométerre található Melrose apátságot kerestük fel.
Melrose apátság.
Kezdetben itt is szomorkás volt az idő, de aztán győzött a napsütés.
A kertet körbejártuk, és a római kori alapokon nyugvó apátság gazdasági épületében lévő kiállítást is megnéztük.
Melrose Abbey
A kiállítás után visszafelé indultunk a parkolóba, de egy szép rózsakertet vettünk észre. Mivel az idő megjavult ide is bementünk nézelődni.
Rózsekertből nézve az apátság romjai.
Mire ideértünk, már egészen szép időnk volt. Az utunk során eddig csak fel-fel ötlött bennem, az anglikán (protestáns) vs. katolikus ellentét, de itt már kezdtem érteni. Később azt hiszem a wells-i katedrálisban rendezett kiállítás után már érteni véltem azt a zsigeri gyűlöletet, ami az itteniekre jellemző protestáns – katolikus ellentétben is megjelenik. De erről majd ott írok. Szóval, a türelem bajnokai lépten-nyomon, ahol csak tehetik gyalázzák mindazt az értéket, amit mi közép-európaiak követünk. A történelmi magyar királyság alapja, a katolikus keresztény hit és egyház itt üldözött, ki és betiltott. Ezen a szemüvegen keresztül nézve érthetőbbé válik Trianon is. És a szervilizmus magasiskolájának tűnik a lengyelek (!!katolikus nép!!) és magyarok itteni betelepülése, munkavállalása és „befogadása”. Az epreskertekben és boltokban a kulimunkások „befogadottak”.
És ugyanakkor forog a gyomrom, amikor a nyugat farát nyaló magát „értelmiségnek” tartó emberek pont ezt az igazán gyűlölködésre is képes országot vélik mintának. Erről az írek gondolom sokat tudnának beszélni.
De már nem kell sokat várni, újabb vívmányként üdvözölhetjük például hazánkban a debreceni BMW gyárban a „vendégmunkások” csapatát.
Melrose Abbey.
Visszatérve útnak indultunk délnyugat felé, Bristol irányába. Itt majd kipihenjük az eddigi intenzív élményeket, és egy kicsit otthon érezzük magunkat. Az utunk folytatásáról, a délnyugat angliai kirándulásunkról majd egy későbbi folytatásban írok. Nem hagyott nyugodni a dolog, de a java még hátra volt…
Ezekkel a fejemben indultam tovább, falta a gép a kitartóan a kilométereket.
A nyáron autóval angliai kirándulásra adtuk a fejünket feleségemmel. Az eljutáshoz a már szokásos úton haladtunk: Az indulás után az M0 Anna-hegyi pihenőjében megvettük az osztrák autópálya matricát, és nekilódultunk az előttünk lévő útnak.
Az első estét Kédange-sur-Canner már többször igénybe vett hotelében töltöttük. Sajnos most az étterem nem üzemelt, így csak alvás volt.
Kédange-sur-Canner falucska ideális megállónak bizonyult már több alkalommal is, amikor franciaországi autózásra került sor: gyakorlatilag egy napi autópálya utazással kényelmesen elérhető, a szállás jó és érdekes helyszínek közelében van. Néhány kilométerre innen található Veckring, a Maginot-vonal szíve (Fort Hackenberg, Ouvrage 19) erről már korábbi leírásaimban is írtam.
A településen a szállás remek volt, másnap indulás előtt kis sétát tettem, és csináltam egy képet róla.
Hotel de la Canner
Utunk innen északnyugat felé vezetett: a csatornát Dieppe – New Haven közt komppal terveztük átszelni. Szép kényelmesen útnak indultunk másnap reggel, délutánra már Dieppe felett a magaspartról nézelődve vártuk a behajózás idejét.
Dieppe felett kilátás a tengerre.Dieppe, magaspart.
Amikor eljött az idő, szép kényelmesen leautóztunk a kikötőbe és beálltunk a sorba várni.
A brexit miatt már sokat kellett várni a behajózással, míg korábban nagyon gyorsan ment minden. Amíg a hajóra vártunk lassan esteledett, de készítettem néhány képet.
Napszálta Dieppe felett.
Most a kompoláshoz éjjeli átkelést választottunk, annak reményében, hogy sikerül néhány órát aludni amíg a hajó a vizet hasítja. Ez hellyel-közzel sikerült is, de azért szállodában jobb lett volna. Sajnos, ezt most nem engedhettük meg magunknak, mert bele kellett férni a szabadság időkeretébe, és inkább a kis kényelmetlenség elviselése mellett döntöttünk a gyorsabb haladás érdekében.
A szigetországba érkezve hajnalban a kikötés után York felé vettük az irányt. folyamatos haladással, néha megpihenve értünk Yorkba, a Hotel Riverside volt a szállásunk.
Szállásunk konyhája.
Szállásunk szuper volt. Nagy alvás és jó pihenés után már a reggeli órákban nekivágtunk a városnézésnek, mert arra a napra még sok út volt előttünk.
A főtéren először a katedrálist kerestük fel.
Nagy Konstantin szobra a York-i katedrális mellett.
York főterének bejáratát a kövér borzhoz címzett kocsma mellett elhaladva találtuk meg: A térre kiérve hatalmas katedrálist és Nagy Konstantin császár szobrát fényképeztük le.
A York-i katedrális oldalsó homlokzata.
Az oldalsó homlokzat jobb oldalánál látszanak a felújítási munkák: állványozás és védőháló takarta a katedrális monumentális épületét.
Katedrális hátsó homlokzat.
A főteret besétálva a katedrális hátsó homlokzata fogott meg minket legjobban. A sétánkat ezután a környező mellékutcákban folytattuk.
Az egyik mellékutcában csodálatos épületet vettünk észre, vaskos kerítés mögött. Ez ugyan nem lehet akadálya a fénykép készítésnek, zoom objektív felszerel, majd a kerítés résein át „paparazzo” fotót lőttem.
Palota egy mellékutcában.
A palota után a főtér közelében sétáltunk. A cégéreket nézve érdekes kocsmára lettem figyelmes:
John Bull pub.
A John Bull pub névadójáról egy gyerekkori olvasmányélményem jutott eszembe. Verne Rejtelmes sziget című regényébe Pencroff, a tengerész pont e neves kocsma névadójának unokáiként emlegeti a hágcsót felhúzó majmokat. Szóval, a franciáknak már akkor is vaskos véleményük volt az angolokról – mosolyogtam magamban.
Szóval, ez is egy neves hely… gondoltam, aztán búcsút vettünk Yorktól és a skót határ felé indultunk tovább.
Limes
A határhoz érve gyönyörű kilátás és pihenő várt minket. Itt állt valamikor az ókori Római Birodalom határa , a Limes.
Brit – Skót határ.
néhány fénykép után folytattuk az utunkat Edinburgh felé.
Egy érdekes szokásra lettünk figyelmesek: minden apró megállóban, parkolóban emléktáblák sokasága. Emléktáblája, felirata van itt minden padnak, például itt járt X, vagy éppen itt könnyített magán a királynő főlovászának kutyája stb, stb, stb.
Kutyatenyésztő emléktábla.
Ez a tábla például egy Adam Telfernek állít emléket, aki a tenyésztői munkájával létrehozta a Border Collie kutyafajtát.
A kutyafáját! 🙂
Továbbmentünk és egy szép folyóvölgyben vasúti viadukt mellett pihentünk, majd továbbindultunk szállásunk felé. A nap végére Edinburgh városba érkeztünk.
Viadukt Edinburgh előtt.
Az utunk további történéseiről a folytatásban olvashat az erre járó, amivel rövidesen jelentkezem.
Tegnap kedves szomszédomtól kaptam egy nagy szatyor spenótot, és néhány képben megpróbálom bemutatni milyen finom és gyors ételek készülhetnek belőle.
Először is a spenót előkészítéséről néhány sorban:
Nyers spenót előkészítés és mosás után.
A spenót növényeket folyó vízben alaposan megmossuk, és a levélnyelek tövénél lecsippentjük a növényről. Ügyeljünk arra, hogy csak hibátlan, egészséges leveleket használjunk, mert az egész ételt elronthatja néhány beteg levél.
Fokhagyma összevágva.
A spenótnak van egy jóbarátja, a fokhagyma. Kéz a kézben járnak, ezért soha ne válasszuk el őket! Én a magam részéről ebben a fogásban 150 g megtisztított spenótlevélhez egy fél fej fokhagymát összevágtam (a kép az aprítás közben készült) majd egy nagyobb serpenyőben 15 -20 gramm vajat olvasztottam.
Vaj olvasztása.
Amint a vaj elolvadt és kiforrt belőle a víztartalma a már apróra vágott fokhagymát is beledobtam hogy megpuhuljon, megpiruljon egy picit.
Fokhagyma pirítás.
Ahogy készül a fokhagyma a spenótot még egyszer folyó vízben áztatva lemosom, és szitával szedve lecsöpögtetem, hogy minnél kevesebb víz maradjon a leveleken.
Megpuhult fokhagyma szétterítve.
A megpuhult fokhagyára a spenótot két részletben teszem rá. Ennek két oka is van a gyakorlatomban: a sok friss levél egyszerre nem fér el a serpenyőben, ezért a felét megfonnyasztom előbb, majd a másik felét csak ezután adom hozzá. Másrészt szeretem, ha a spenót textúrája változatos lesz.
Friss spenót készítése.
A zsiradék sercegve találkozott a spenóttal, a másik lángon pedig újra vajat olvasztottam és három tojásból tükörtojást készítek.
Spenót összeesve.
Amint a spenótlevelek összeesnek az adag másik felét is rádobom, de közben a tűzhely lángját maximumra csavarom. Keverőlapáttal folyamatosan forgatom a készülő spenótot.
Készül a spenót.
A tükörtojásra egy csipet pirospaprikát szórok és egy szép fehér tányért előkészítek a tálaláshoz. A spenótot éppen csak fonnyadásig készítem, ezzel igyekszek a lehető legtöbb beltartalmi értéket megőrizni. Készítés közben sóval és egy kis borssal ízesítem még. Ne várjuk meg, míg a melegtől összeesett spenót kiereszti az összes levét, hanem ilyenkor már vegyük le a tűzről, és lássunk hozzá a tálaláshoz.
Tükörtojás készül.
Hát egy tojás kipukkant amikor feltörtem, de hát ettől lesz életszerű ez a poszt, ennyi szépséghiba még otthon belefér.!
Spenót tálalás.
A spenótot tányérra teszem, majd a készülő tükörtojást egy mozdulattal a tetejére surrantom!
Spenót – tükörtojással.
A spenót igazán Szilvi húgomnál tett látogatásom óta nagy kedvenc, és azóta több változatban is készítem. Alapvetően úgy érzem, hogy a spenót – vaj – fokhagyma – tojás nagyon összeillő ízeket ad, és ezeknek az alapanyagoknak a lineáris kombinációjából nagyon sokféle étel készíthető el.
Itt van ízelítőül például az angliában közkedvelt Egg Benedict , ami spenótos körettel is készíthető.
Egg benedict with spinach
A hollandi mártás vajas -tojásos íze és a buggyantott tojás egyszerűen zseniálisan harmonizál a fokhagymás spenóttal.
Szalonnás tükörtojás spenóttal.
De ha nincs kedve az embernek a macerás hollandi mártással küzdenie, (a boltit meg nem enném, kifordul a számból azonnal) akkor sült császárszalonnával is gazdagított spenótos tükörtojás is készülhet belőle:
Sült császáros spenótos tükörtojás.
A szalonnát egy kedves békési barátomtól kaptam, és ezzel is szeretném alátámasztani hogy a létező legjobb sorsa lett a szalonnájának: a hasamban végezte.
Spenótos tükörtojás.
Azok az idők, amikor a zsír nem számított régen elmúltak már, így most kevés vajon készült spenóttal és tükörtojással készült reggelivel indult ez a vasárnap!
Mindenkinek aki elkészíti, jó étvágyat kívánok ezekhez a fogásokhoz!
Már jónéhány éve, amikor Tutu, a cigány mesélt kedvenc ételéről, a malactartó vagy kucura pörköltről. Kérdeztem is, hogy az miféle, de csak annyit mondott: nagyon finom. Kedvenc hentesem bevállalta, hogy szerez belőle egy jó főzésre valót, és így elhatároztam, hogy kipróbálom ezt a finomságot.
Túrtam a netet receptért, végigolvastam amit csak lehet, és minden ismerősömet megkérdeztem, hogy ismerik-e ezt a finomságot.
Az elmondott receptekből közös volt, hogy előfőzik / abálják a belsőséget, majd paprikást készítenek belőle. A legtöbb ismerősöm tanácsolta, hogy a paprikásba főzzem bele a köretet: úgy sokkal finomabb lesz.
Hát álljon itt okulásul ez a poszt, hogy sikerült a p*na-pöri!
Először is a hozzávalók:
A nyers malactartót (petevezeték / disznóméh / sertés vagina így kaptam a hentestől. Kilónként egy ezrest kért érte, kész főnyeremény gondoltam.
Az abáláshoz sót, borsot, vöröshagymát, fokhagymát és babérlevelet használtam.
Három kilogramm belsőséget alaposan megmostam majd feltettem főni az abáló lében.
Másfél órát lassú tűzön főztem majd a levet leöntöttem félretettem hűlni a belsőséget, hogy fel lehessen csíkozni.
Miután kihűlt egy éles késsel csíkokra vágtam és ilyen előkészítés után nekiláttam a pörzsalap készítéshez.
A pörzsalap a szokásos módon készült: kb. 100 g. füstölt szalonnát felkockáztam és zsírját kisütöttem.
Amint kisűlt a zsírja, köményt és borsot dobtam rá és kipirítottam bele az ízét.
A pörzsalaphoz 500 g vöröshagymát apróra vágtam, és előkészítettem, hogy amint a fűszerek megpirultak ezt is késedelem nélkül hozzáadhassam.
A hagyma édes – üvegesre pirítása után hozzáadtam a malactartót és azt is megpirítottam egy kicsit.
Néhány perc után a hagyma üvegesre pirult, jöhet a belsőség!
A forró szeletsütőbe az előkészített belsőséget beletettem és megpirítottam egy pár percre. Ezután a piros és csípős paprika következett, amit a megpirított belsőségre szórtam.
Összeforgattam, majd még mindig nagy lángon a paprikát is megpirítottam egy picit. Vigyázva arra, hogy a paprika ne égjen meg, egy perc elteltével felöntöttem vízzel, hogy a belsőséget ellepje és a paprikást lassú tűzön majdnem készre készítettem.
A paprikáshoz a főtt burgonyát szántam köretnek, barátaim tanácsára az előkészített nagy hasábra vágott burgonyát a befejezés előtt negyed órával hozzáadtam.
A burgonya puhára főzéséig még kb. 15 perc telt el, közben utána fűszereztem egy kis fokhagymával, rozmaringgal, majorannával.
Nekem speciel nagyon bejött és csak mindenkit bíztatok, nyugodtan készítse el ezt a bizarr ám mégis remek fogást! Az íze kellemes, állaga a pacalhoz hasonló. Amikor belekóstoltam, nemkis megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy korábban a kedvenc kínai éttermemben is volt már szerencsém ehhez a fogáshoz, csak ott disznógyomorként próbálták elsütni nekem. Igaz furcsálltam is, de hát a kínai az már csak ilyen….
Sokszor gondolkodtam azon, hogy, írásra adom a fejem, és ebben a műfajban is kipróbálom magam.
Köztisztviselőként az írás azon kevés tevékenységek közé tartozik, ami szabadon gyakorolható. Álljon itt alább egy novellám, és döntse el mindenki, hogy jól szórakozott amikor olvasta vagy kár volt a fáradtságért.
Előrebocsátom, néhány barátomnak megmutattam és kivétel nélkül annyi volt a vélemény, hogy:
Fúj, Jagger, te beteg vagy! – tehát itt a helye az írásnak.
Remélem tetszett, észrevételeket kritikát szívesen fogadok, és ha kedvem lesz hozzá írok még. Köszönöm, azt a néhány percet, amit rám szánt a kedves olvasó!
Sütés közben a Bretagne félsziget északi partjainál.
Néhány napja értem haza kisebbik fiammal egy francia körutazásról. Az út igazi apás-fiús kirándulás volt, csak mi ketten a terepjáróval előttünk az út mögöttünk a gond. A kiránduláson rengeteg érdekes dolgot és látnivalót kerestünk, azonban a kirándulás igazi romantikáját az adta, hogy a csomagtartóban nem csak a szokásos úti holmik, Kicsi Joe is helyet kapott.
Amikor olyan helyre értünk mint például ez a tengerpart, és időnk engedte, nekiálltunk egy pados parkolóban sütni.
Dieppe után a magasparton.
Előzőleg vettünk egy hájba tekert sertéskarajt, némi salátát és nekiálltunk sütni. Ez viszonylag egyszerű sütés volt kb 130 fokon másfél órát készítettük, majd fél órára 170 fokon készre pirítottuk. A hús tányéron sóztuk, fűszereztük, mert a hájat kívülről nem lett volna értelme beszórni fűszerrel, szétszedni meg nem akartam, olyan jól be volt kötve.
Hájba tekert karaj sütés közben
A salátára a felszeletelt húst tettem, fiamnak is szedtem egy jókora adagot. A háj ropogósra sült, míg a karaj remek szaftos maradt.
Sült karaj szeletelés közben.
A sütés indirekt kövön történt. A salátát úgy csináltam, hogy egy műanyag tányérra előre vágott zöldsalátát terítettem, majd megkentem a tányért fügés balzsamecettel, színes borsot durvára vágtam, megszórtam vele. Erre tálaltam a sült hús szeleteket. Fiam nem szereti a balzsamecetet, a kép az ő táljáról készült.
Sűlt karaj tálalva.
A parkolóban ahogy elkészült felfaltuk a finom omlós szaftos karajt.
Másik alkalommal hasonló hájba tekert marha hátszínt sikerült vásároljak.
Fűszeres hájba tekert hátszín sütésre felkészül…
Ezt a csodás húst a borítóképen, a Bretagne félsziget északi partján Ploumanac’h mellett készítettük el. Először nekiálltunk kipakolni az autóból, majd a tűzgyújtás következett.
Előkészület, kipakolás.
A műveletet mindig azzal kezdtem, hogy begyújtottam Kicsi Joe-t, és utána elrendeztem a helyet ahol megálltunk, hogy addig is melegedjen.
Kipakolás, táborkészítés.
A körülmények rendkívül jók voltak, csendes, tiszta helyet sikerült megtalálni. Általános tapasztalatom, hogy Franciaországban nagyon sok tiszta és tényleg pihenésre is alkalmas pihenőhely van, és mindenki betartja a szabályt: nem szemetel, amit hoz azt el is viszi ha nincs éppen szemetes. Szerencsére általában van.
Sütés kezdete.
Amikor elérte a kívánt hőfokot, indirekt kővel szépen sütni kezdtem a husit. Közben néztem a tájat, a tengert, és beszélettem Tomival.
Sütés közben.
A husit néha megkentem vajjal, az indirekt kőre pedig egy konzervdobozban vizet tettem hogy ne száradjon ki a sült.
Majdnem kész.
Ahogy készült a pecsenye úgy lett egyre szebb színe. Jól látszik, ahogy belesült a húsba a grillrács mintázata.
Elkészült a pecsenye.
Miután kivettem a sültet, pihentettem és felszeleteltem.
A husi belseje szaftos és jól készült volt.
A húshoz salátát és bagettet ettünk. Ketten bevágtuk az egészet, ahogy azt illik. Nagyon jól sikerült sütés volt.
Ahogy telt az idő és múltak a napok arra gondoltunk a fiammal jó lenne főzni egyet. Hoztam bográcsot is, és elhatároztam, hogy egy egytálételt fogok készíteni sertéslapockából.
Tűzgyújtás előtt.
Ebben az esetben a tartókeretet és az indirekt követ nem használtam, a grillrácsot közvetlenül a tűzgyűrűre tettem.
Vaj olvasztás.
Amint begyulladt a tűz zsiradékot tettem a bográcsba. Ennél a pillanatnál álljunk meg, mert Franciaországban szinte lehetetlen normális szalonnát venni, mert nincs. Olajon pörköltet készíteni – pfuj! Ezért vettem vajat, azt olvasztottam és ezen a zsiradékon készítettem az ételt.
Hagyma előkészítése.
Addig pedig a hozzávalókat vágtam fel.
Hagyma összevágva.
Néhány percet pirítottam a hagymát, majd borsot, köményt hintettem rá, hogy pirulva jobban kiadja az ízét.
Sül a hagyma
Amíg a hagyma sült, összekockáztam a húst, és a vaj maradékát bagettre kenve beharaptunk, mert már nagyon éhesek voltunk.
Hús összevágva.
Ezt is beleraktuk a bográcsba és megpirítottuk.
Hús a bográcsban
Ahogy készült a hús egyre jobb illat jött a bográcsból. A kamadóba befért a bogrács, csak arra kellett ügyelni, hogy a hőmérő ne érintse a bográcsot.
Készült a hús, jöhet a pirospaprika.
A húsra is tettem sülés közben fűszereket, babérlevelet. Vigyáztam hogy a paprikát csak akkor adjam hozzá, amikor a hús már majdnem elkészült, hogy ne égjen meg.
Pirospaprika a húson.
Ahogy elkészült, ismét kinyitottam a kamadót, átkavartam, ügyelve, hogy a paprika ne égjen a bogrács oldalára.
Elkészült a pörkölt alapja.
Közben összevágtam a paprikát és a paradicsomot, hogy a húsra tegyem.
Összevágott paradicsom és paprika.Paprika és paradicsom a bográcsban.
Ahogy készült az étel, egy kis vízzel felöntöttem, pótolva az elfőtt levet.
Paradicsom és paprika a pörköltalapon.
Amikor minden elkészült, egy kis előfőzött rizst dobtam a bográcsba, hogy igazi egytál étel készüljön.
Készül a pörkölt.Az elforrt vizet pótlom.Amint a hús megpuhult jöhet a következő hozzávalóElőfőzött rizst keverek a bográcsbaA szaftban fő a rizs.Szépen besűrűsödik.Amint megpuhult a rizs, felitta az összes levet.
Fél kiló húsból, egy tasak előfőzött rizsből készült ez az étel, az eredményt most is helyben felfaltuk a fiammal.
Elkészült a rizseshús!Bagett és rizseshús.Rizseshús.
Ezután még a Verdon-kanyon felé menet készítettünk vörösboros marhapörköltet. A festői környezet Gap város után egy hágón átkelve adott alkalmat a főzésre. A kis parkolóban még működő vízcsap is volt. Ez a főzés is kitűnően sikerült, bár a pörkölt maradékot egy rozsdamentes edényben magunkkal vittük. A szállásunkon este hűtőben pihent, majd másnap reggel elfogyasztottuk.
Néhány praktikus tanács azoknak, akik hasonló kalandra adják a fejüket:
Viszonylag lapos fenekű bográcsot válasszunk, az nem billeg a rácson. A kamadó azért kifejezetten alkalmas főzésre is, mert a környezeti hatások mint a fújó szél nem zavarják a folyamatot. A sütés teljes időtartama beleértve azt az időt is, amíg a kamadó visszahűl annyira, hogy be lehet tenni az autóba, legkevesebb 4-5 óra.
A sütés – főzés végén fojtsuk be a tüzet a kamadóban : a füstnyílást és a légbeszívó nyílást zárjuk be az étel elkészülte előtt kb. 10 perccel: a tűz kialszik és az étel elkészül.
Amíg az ételt esszük, maradjon zárva a kamadó, hogy a faszén biztosan teljesen kialudjon. Ha a hőmérséklet csökkenni kezd, sikeresen kialudt a tűz. a tűztérben maradt faszén a következő sütéskor felhasználható, nem kell kidobni.
Amíg újra mindent elcsomagolok, elmosogatok kb. egy óra telik el, és 80 fok körüli hőmérsékletre hűl a kamadó teste. Ekkor már be mertem tenni állvánnyal a csomagtartóba. A kamadó testét lángálló NOMEX pokróccal tekertem be, így bármi hozzáért nem keletkezett kár.
Összességében a legrövidebb idő a sütéshez kellett, a főzés macerásabb volt, de megérte, olyan élményt adott.
A médiában amióta háború van egészen elképesztő ötleteket lehet hallani különféle forrásból. Fűtsünk kevesebbet, ne hűtsük a lakást, ne mossuk a ruhát csak szellőztessük. Ehhez kapcsolódó ötletet szeretnék megosztani ebben a posztban. Amíg erről a posztról gondolkodtam, apám és nagyanyám jutott eszembe, a gyerekkoromban hallgatott történetek a háborúról. És akkor az EU-s okosok ötleteit hallva egy mindennapi takarékoskodási módszert osztanék meg az érdeklődőkkel.
Sütőolaj sütés után
A minap vendégség volt nálunk, és sokan szeretik a sült burgonyát. Hogy gyorsan haladjak, egy liter napraforgó olajat használtam fel, ami az ötletet inspirálta. Kár lenne ezt az olajat kidobni, krumplin kívül más nem sült benne, meg kellene menteni. A gondolatokat tett követte:
Szűrés közben
A sütés után megmaradt olajat még melegen (kb. 70 fok, hogy a műanyag palack bírja) le gondoltam szűrni. Azért melegen, mert hidegen az olaj viszkózusabb tulajdonságot mutat, és így gyorsabban megy a szűrés. Tapasztalatom szerint a kávéfilter és a papírszalvéta vált be legjobban. Fogtam a szalvétát, és beletettem egy tölcsérbe, majd azt egy üres olajos flakonba.
Utántöltés
A flakont a mosogatóba tettem, ha véletlenül valami balul sülne el, ne ömöljön ki az olaj. Ezek után a meleg olajat a tölcsérbe töltöttem, majd vártam hogy a szűrőn lecsöpögjön az olaj.
Meglepően gyorsan ment a dolog, és az eredmény színe is bizonyítja érdemes szűrni az olajat.
Végeredmény
A szűrés végén láthatjuk, hogy az eredeti olajhoz képest egy nagyon halvány sárguláson kívül semmi károsodást nem érzékelhető. A szűrt olaj még további sütésre alkalmas, az eredeti flaska tartalmához képest kb. fél deci veszteség (illetve ennyit itt magával a sült krumpli) mellett újra alkalmas sütésre.
Remélem, ez a takarékosság ésszerűbb mint a ruházat szellőztetése mosás helyett.
És egy megjegyzés így a végére: Az olajat eddig is szűrtem, mert már gyerekkorom óta takarékoskodom, ahol tudok. Őszre eljöhet az idő, hogy a kandallóm jobban fog fűteni mint a gázkazánom…. És akkor lehet az elhasznált étolajjal működő olajégőt fogok majd csinálni.
Takarékoskodom, mert ahogy ükanyám mondta:
” Nem annak van , aki mindig veszi – hanem annak, aki megbecsüli! „
És egy friss idézet kívánkozik ide, amit egy török hentes autóján olvastam:
És egyél, igyál, de ne pazarolj! – Ő (Allah) nem szereti a pazarlókat! (al-A’raf 7:31)
Telnek az évek, és tavaly december környékén már a COVID-19 is láthatóan a végét járta. Elhatároztuk a feleségemmel, hogy lesz ami lesz útra kelünk és pihenni fogunk. Korábban itt már pihentünk és nagyon jó tapasztalatokkal tértünk haza. Így ugyan kicsit megkésve de még február elején repülőjegyet kerestem és szállást foglaltam THODDOO szigeten található Amazing View hotelben. A hotel tulajdonosa és alkalmazottai nagyon figyelmesek és vendégszeretőek voltak maximális elégedettséggel tudok nyilatkozni csak róluk. Amikor február végén elkezdődtek a harcok az ukrajnai fasisztákkal, egy kicsit izgultam, mekkora befolyással lesz ez az utazásra. Szerencsére csak pozitív hatásait éreztük a konfliktusnak: több volt a szállás, olcsóbb volt a foglalás valamint sok goromba ukrán és orosz utazó társaságát nélkülöznünk kellett. Nagyobb bajunk ne is legyen, gondoltam.
A szigetre érkezésünk kisebb kellemetlenséggel történt, a tenger nagyon viharos volt és alaposan felrázott minket.
A kikötőben a már szép időjárás és a hotel elektromos kocsija várt minket, így a cipekedés ezúttal elmaradt legnagyobb örömünkre.
Maldív kuruttyka
Beköltöztünk a szobánkba és máris kezdődött a pihenés a csodálatos parton. Egy ott honos madarat fényképeztem, hangja alapján a Maldív kuruttyka névvel illettem.
THODDOO sziget térképe.
Ennek a madárnak a hangja lépten-nyomon hallható a szigeten. A sziget a korábbi látogatásunkhoz képest szépült, rendezettebb lett. Mindenképp szerencsésebb volt az előző utazáshoz képest egy héttel korábban érkezni, az időjárásban is szerencsénk volt: a 25-30 fokos hőmérséklet megadta a télből nyárba élményt, de nem szenvedtünk a melegtől. Bár a szobánk légkondicionált volt, most nem tekertem nagyon fel, így megúsztam a megfázást is.
Most a szállásunkon csak reggelire és vacsorára fizettünk be, hogy legyen alkalmunk kipróbálni a többi éttermet is.
A szigetet többször bejártuk, kajaboltot kerestünk, és finom gyümölcsleves italokkal tértünk haza.
A sziget növényei csodálatosan zöldek, élettel és gyümölcsökkel teli voltak.
Papaja ültetvény
A szigeten a turisták számára kijelölt déli bikini – beach felé menet mezőgazdasági területek mellett haladtunk el, legjobban egy papaja ültetvény tetszett.
Most úgy döntöttünk hogy a lustálkodás és napozás mellett kipróbálunk néhány programot, amit a szállás szervezett. Már a szállás kiválasztásánál nagyon fontos volt, hogy igazi deep-sea fishing élményt tudjak megélni. Sok szállás hirdette, de a levelezés során kiderült, hogy nem ő, hanem valamelyik ismerőse nyújtja ezt a szolgáltatást. Itt azonban más volt a helyzet, Farouq a tulajdonos maga vitt ki a tengerre.
Zsákmányra várva…
Előre egyeztettük és több alkalommal voltunk kint mire sikerült életem egyik legnagyobb halát megfogni. Hát nagy volt az öröm, látható a videón.
Egy másik hal, melynek kifogásáról sajnos nem készült videó a képen látható.
Kingfish
A halat, aminek a kifogását ezen a videón megtekintheti a látogató a kifogás után elfeleztük Farouq-al, a felét nekiadtam, a maradékot pedig a hotelben megsütötték nekünk.
Vörös csattogóhal fogás.
Estére a személyzet tüzet rakott kókuszhéjból és ezen készült a hal.
Készül a parázs.
Amint a tűz lángja lelohadt, a parázsra rákerült a hal és illata betöltötte a levegőt.
Halsütés parázson.
Az elkészült halat pálmalevélen tálalták nekünk, feleségemmel és egy másik vendéggel boldogan fogyasztottuk el. Ez a hal sem élt hiába!
A vörös csattogóhal megsütve.
A parti homokban pihenve reggelente és esténként a már enyhébb napsütésben pihentünk.
Délnyugati parti strand.
Reggel egyszer a keleti parti fürdőhelyet is kipróbáltuk, de a délnyugati bár mindenképp messzebb van, de jobb part.
Napnyugta látkép.
Esténként figyeltük a feleségemmel, amint a nap égi útjának végén a tengerben eltűnik, a színek és a látvány örökre beégett a szemebe.
A távolban kis sporthorgász hajó újabb utazóknak adott nagy élményt, mi már ezt megéltük, és csak figyeltük a csendes naplementét.
Horgászcsónak délután.
Eljött a születésnapom, és itt egy erre használt partszakaszon a korábban megismert romantikus vacsora keretében ünnepeltünk feleségemmel.
Szülinap kezdet
Bár romantikus vacsorát rendeltünk, az okot csak egyszer véletlenül elszólva említettem, de a Farouq nagyon figyelmes volt: meglepett, hogy a szigetre a feleségem ajándékaként hozott mini Marlenka mellé egy hatalmas tortát is kaptam!
Ketten az asztalnál.
A kék alkoholmentes ital felejthető íze után este a torta koronázta a napot!
Szülinap a javából!
Ahogy telt az idő kedvet kaptunk delfin nézéshez is. Délután, alkonyat előtt hajóztunk ki, és készültünk az újabb élményre.
Delfin a víz alatt.
A víztükör nagyon nyugodt volt, semmi sem zavarta a látványt.
Ugró delfin.
Tizenkét csodálatos nap elteltével ennek az utazásnak is a végéhez közeledtünk, várt minket az otthonunk. Élményekkel gazdagodva, enyhén lebarnulva indult velünk hazafelé a motorcsónak.
Visszatérés Maléba.
A korábbi utazáshoz képest hosszabb, most tizenkét éjszakás kint tartózkodásunk alatt kipihentük magunkat, teljesen feltöltődve indultunk haza. Amint nekilódult velünk a repülőgép hazafelé azon töprengtem hogy a reptér betonján túl magunk mögött hagytuk az életünk eddig nyugodt békeéveit, mert fordul a világ. Mögöttünk a béke és a szépség szigete, előttünk a bizonytalanság és a küzdelem.
Néhány napja a halkonzervekről olvastam egy blogon, és magam is kedvet kaptam hozzá. Az elhatározást tett követte, körbejártam a madaras teszkóban, és megakadt a szemem egy furcsa halkonzerven.
Te jóságos Isten! – kiáltottam fel magamban, hogy lehet ez!!! Gyerekkorom egyik nagy kedvenc filmje, amire úgy kellett belógni a moziba mert 18+ korhatáros volt – jutott eszembe. Hogy lehet, hogy valaki erről az ikonikus űrhajóról nevezzen el egy tengeri halas márkát?
Vajon mi lehet benne? Egy kis szörnyhús? Ugyanezen márka alatt futó tenger gyümölcseiben meg arctámadó? – na mondjuk a polip pont ilyesmi alakú gondoltam. Gyorsan levettem a polcról és hazavittem.
Kibontás után szerencsére nem falt fel a zacskós halkonzerv, hanem finom salátát készítettem belőle.
A salátára pirított szeletelt zsömlét tettem, és feleségemnek is szedtem egy kis adagot.
A salátát úgy csináltam, hogy egy szép tányérra előre vágott zöldsalátát terítettem, majd megkentem a tányért fügés balzsamecettel, színes borsot durvára vágtam, megszórtam vele. Koktélparadicsommal és karikára vágott erős paprikával és néhány olajbogyóval díszítettem, miután a tonhalat elhelyeztem rajta.
A salátához zsemlét szeleteltem és pirítottam kevés oliva olajon.
Ahogy falatoztam, arra gondoltam, hogy mi lenne ha… és akkor megmozdult valami a sarokban… 🙂
Amikor közeledett a karácsony és elkezdtük tervezni a menüt kaptunk egy szép fiatal őzsutát. A suta nagyon fiatal volt és szépen szakszerűen volt meglőve, így a nyúzás és a tisztítás nagyon könnyű volt.
Őz nyúzása.
A nyúzást mindig a hátsó lábak levágásával kezdem majd a szőrmét késsel óvatosan lefejtem a testről. Alapesetben a kerti sütőben szoktam nyúzni, de már késő este volt, és nagyon hideg, nem volt kedvem fagyoskodni.
Nyúzás közben
Nyúzás után a vadat feldaraboltam, és egy húsos tálcára tettem fényképezéshez, majd bezacskóztuk feleségemmel a pörkölthúst, tettünk levesnek valót, valamint a sütni való részeket külön – külön.
Darabolt őz
A zacskózás után a húsokat éjszakára – amíg lehűl, hogy a fagyasztót ne terheljem túl – tálcán kiraktam az ablakba hűlni. Amint eljött az ideje, egy combot választottunk ki feleségemmel.
Kifagyasztott őzcomb.
Az őzcomb előkészítését és a sütés módszerét közösen állítottuk össze, feleségem csodálatos báránycombot készít, magam a sütésben vagyok tapasztalt – ezért előfőzés majd készre sütés mellett döntöttünk. Hogy beleférjen egy kisebb főzőedénybe, a lábszár csontot kivettem.
Főzőlé fűszerei.
A főzőléhez hagymát, fokhagymát, egészborsot, babérlevelet adott feleségem. A főzés egy 28 cm-es lábosban egy liter víz hozzáadásával végeztem.
Kicsontozva főzés előtt az őzcomb.
A főzést nagyon lassú tűzön egy órán keresztül a forrástól számítva végeztem. A megmaradt főzőlében zöldséget fogok párolni és mártás készítéséhez használom fel. A konyhában csodálatos illat jelezte, hogy jó úton járunk, és nagyon finom lesz az eredmény.
A főzés előkészülete.
A főzés után kivettem a másik csontot is a combból, a helyére egy friss szál rozmaringot és vajat tettem.
Sütés előkészület.
Az előfőzött húst üvegtálra tettem, majd a főzőléből öntöttem alá, valamint szárított zöldségőrleményt szórtam.
Sütés előtt.
A hús tetejére a főzőléből főtt hagymaleveleket helyeztem a húsra, hogy ne száradjon ki a sütés közben. A sütést két fázisban fogom végezni, először egy félórás fedett elősütést majd készre pirítást végzek.
Fólia alatt a pecsenye.
Az elősütést fólia fedéssel végzem, hogy a pecsenye leve ne távozzon. A sütéshez faszénnel felfűtöttem a KAMADOJOE sütőnket a kertben, mert a délután szinte tavaszi hangulata kicsalogatott a kertbe.
Parázs a sütőben.
A sütés hőmérséklete 220 fok volt. A parázs már izzott amikor az indirekt betétet majd az üvegtálat tartó rácsot is beraktam. A sütés végén, a pirításkor a hőmérsékletet 260 fokig növeltem, a pecsenye szépen megpirult.
Sütés hőfok, első fázis.
A sütés első fele fél órán keresztül tartott, ezután levettem a fóliát , majd a tűz erősségét maximálisra növeltem. A sütés során folyamatosan figyeltem a pecsenye illatát, sercegését és a hús színét a felső nyíláson keresztül.
Sütés első fázis végén, fóliát levettem.
Közben a főzőlében zöldségeket pároltam, (sárgarépa, vöröshagyma, kelkáposzta), a sütőben burgonyát, édesburgonyát és fokhagymát sütöttünk. A maradék hús főzőlevet felére pároltam, majd tejfellel, liszttel és szárított vargánya porral mártást habartam. Mire ezekkel végeztem, feleségemmel mintegy fél órás pirítás után szemlét tartottunk és úgy döntöttünk, hogy elkészült a pecsenye.
Megsült a pecsenye.
A pecsenyét a sütő üvegtálban behoztuk és tálaltuk. A tálalás egyszerű volt, de nagyon kívánatos eredményt hozott. mindketten jót lakmároztunk belőle.
Szóval röviden felfaltuk Bambit. Nagyon finom volt, utána tokaji bort ittunk. Ez az őz sem élt hiába, és a szőre rövidesen a nappali padlójára kerül, mint korábbi társai, egy másik őz és egy borz. Mondjuk a borzot nem faltam fel… 🙂
Idén – a járvány miatt – csak egy rövidebb néhány napos túrára vállalkoztunk a feleségemmel. Vasárnap reggel indultunk útnak, Rábafüzesnél léptük át a határt. Az osztrák határ őre átolvasta a COVID-19 passzusunkat és néhány másodperc várakozással már haladhattunk is tovább. Az első szállásunk olaszországi Stelvio-hágó közelében volt. Az utunk Ausztriából a tiroli hágók egyikén át vezetett Olaszországba.
Utazás a tiroli hegyeken át.
A szállásunk jó volt, másnap a Stelvio – pass hágó következett. Az úton a sok hajtűkanyarral találkoztam, több alkalommal megálltunk pihenni, és fényképezni.
Az út tetején a hágón megálltunk, tiroli rétest és káposztás kolbászos szendvicset ettünk.
Vízesés az út mellettA hágó előtt.A hágó után.
A hágón pihentünk egy órát majd ereszkedés következett. Utunk a Comoi-tó mellett vezetett, de ez egy kicsit csalódás volt a zsúfoltság miatt.
A Comoi-tó partján.
A következő szállásunk az Aosta völgyben volt. Ez a szállás volt utunk legjobb szállása, az erkélyről szép volt a kilátás.
Kilátás az erkélyről.
A járványhelyzet miatt a közeli áruházban vásároltam, és a szállásunkon étkeztünk. Az utakon és a kertekben teljesen mediterrán jellegű növények és virágok voltak. A völgyekben öntözött almáskertek és más ültetvények mellett autóztunk.
Franciaország felé a Szent Bernát-hágón át gondoltuk az átjutást, itt sem nehezítette semmilyen ellenőrzés az előrehaladást.
Szent Bernát hegyi hágó
A hágó után a franciaországi szállásunkra mentünk, ami a Verdon kanyontól még kb. 80 kilométerre volt. Ezt a szállást is még Budapestről foglaltam le, és szerencsére jól kommunikáltak angolul, mert a késői érkezés miatt a recepció helyett kulcsos dobozos kódos megoldás volt.
Az úton a francia alpok hegyei mellet haladtunk Grenoble után a D1075 ös úton, ami az autópálya alternatívája volt. A hegyek kilógtak a felhőkből, le is fényképeztem őket!
Grenoble után a hegyek.
A szállásunk most egy erősen közepes szállás volt, egy város szélén, és aki dél francia viszonyokat ismeri, az tudhatja mit is jelent ez. Másnap a várva várt Verdon kanyon következett, egy éjszakát ki lehetett bírni itt.
Kanyon bejárat.
A kanyon bejárata már a közeledés során látható volt, több alkalommal megálltunk és fényképeztük. A kanyon nyugati oldalán körbe a kréta-út vezet kilátókkal, ennek az útnak a kiindulópontja a kanyon tetejénél található.
Kanyon a folyóval.
Felérve a körút kezdetéhez Palud-sur-Verdon faluban nyílik a kanyon bejárását biztosító D23 út. Az út kényelmes megállókkal és kiépített kilátókkal szegélyezett, a reggeli órákban érdemes a bejárást kezdeni, mert később már nagyon nagy a tömeg. Ez az út bejárása szinte kötelező a motorosoknak: láttunk például Harley Davidson motoros embert, aki nyilvánvalóan évente alig néhány napot motorozik. Később újra láttuk az embert, a kanyonból hazafelé, egy Mercedes Vito kisbusszal, utánfutóval, majd ezen szépen lekötve a motor.
Kanyonban.
A kilátás csodálatos volt, azt gondoltuk, ha körbejártuk, akkor lemegyünk fürdeni a strandra.
Kanyon tetején.Verdon kanyonVerdon kanyon
Verdon kanyonVerdon kanyon
A kanyon után északnak indultunk és estére már szálláson voltunk. Sietősre vettük a figurát, mert úgy gondoltuk feleségemmel ideje lenne hazatérni. A kedvenc Kédange-sur-Canner faluban lévő hotel jó volt mint mindig, ezt a hotelt már sokszor vettük igénybe mind Franciaország felé, mind hazafelé mert körülbelül 1200 km távolságra van az otthonunktól, ami autópályán egy napi távolságnak felel meg.
Másnap reggel egy pékségben finom süteményt ettünk, majd hazaindultunk. Útközben megálltunk enni Ramstein melletti benzinkúton, és még egyszer Passau környékén. Este éjfél körül értünk haza, csak a legszükségesebb holmikat hoztuk fel az autóból. Fél óra múltán már az igaz emberek és fáradt utazók álmát aludtuk.
Ez a rövid de intenzív élményekkel teli út jutott most nekünk, de talán jövőre több méz lesz a madzagon….
Ebben a posztban egy korábbi utazásom során szerzett élményeimről szeretnék beszámolni. A poszt összeállítása során korábbi kirándulások alatt készült képeket is felhasználok, mert azok ugyanazokon a helyeken készültek, csak jobban sikerültek. Remélem jól fog szórakozni az olvasó az útleírás olvasásával! Szándékom szerint egy érdekesen összeállított anyagot láthat az olvasó azokról a helyekről, amiket a szokásos turista látványosságokon túl szerintem mindenképpen érdemes meglátogatni. Szívesen ajánlom a felkeresését mindenkinek.
Mindeddig hat alkalommal jártam Franciaországban, és nagyon megszeretem. Minden alkalommal – szinte már emlékezetből – tudom az utat, ami mindig az M0-ás Anna hegyi pihenőjében kezdődik, egy szertartásos kajálással, majd osztrák autópálya matrica vásárlással. A követett útvonal Budapest – Bécs – Linz – Passau – Regensburg – Nürnberg -Heilbron – Heidelberg – Kaiserslautern – Saarbrücken – Saarlouis. Innen az autópályáról letérve néhányszor Bouzonville felé másszor az autópályán egészen Merzig városig menve értem el a Saar-vidék szívében lévő Kédange-sur-Canner falut. Az itt lévő hotelbe 1200 – 1300 km (eltévedéstől, terelésektől függően) út megtétele után érkeztem, és mindig elégedett voltam: Jó a kaja, és a szállás is megjárja. A szállástól nem messze Veckring település mellett található a Maginot-vonal erődrendszerének egyik megőrzött erődje, Fort Hackenberg. Az erődöt fenntartó alapítvány szervezi a látogatást, 2-3 órás túrán mutatják be ezt a hatalmas létesítményt, amit a németektől való félelem épített – persze teljesen hiába. Aki fel akarja keresni ezt az erődöt, itt olvashat utána.
Maginot vonal. Fort Hackenberg
Az erőd föld alatti laktanyából, raktárakból, és öntöltő, automata ágyúkat tartalmazó lövegtornyokból áll. A túra során mind kívülről mind belülről bejárjuk az egész létesítményt.
Életkép a konyhán.
Visszagondolva az MN9548 (Börgönd) kifejezetten mocskos legénységi konyhájára ez a dioráma is a valóságot szépítő túlzás lehet.
Az erőd felett a felszínről látható a Thionville-i atomerőmű és hűtőtornyai amint éppen felhőt gyártanak.
Felhőt gyárt az atomerőmű Thionville mellett.
A föld alatti séta és villamos vonatozás alatt bizony megéhezik a látogató, a helyiek jó üzleti érzékét jelzi, hogy a befejezés után egy kolbászsütő is kinyit, ahol jót lehet lakmározni kétféle (vörös és fehér) kolbászból.
Kajálás után visszatértünk a szállásunkra, kialudtuk magunkat feleségemmel, majd másnap Verdun felé indultunk tovább. Itt az első világháborús csatateret, és emlékhelyeket jártuk le.
Verdun csatatér.
A csatatér mellett a közelben lévő Fort Doaumont és Fort Vaux erődöket és a múzeumot látogattuk meg. Innen Párizs felé indultunk.
Késő délután értünk a fővárosba, ahol a szállásunk volt. Nagyon nehéz jó parkolót találni, ezért az autót a szálloda garázsában hagytuk.
A fővárosban néhány napot töltöttünk, hol múzeumok hol csillagtúrás kirándulásokkal.
A Notre-Dame székesegyház leégése előtt.
A székesegyházban néhány képet készítettünk, amit manapság már nem tudnán elkészíteni:
Ólomüveg ablak.Oldalsó ablak a katedrálisban.
A katedrális előtt az útburkolatba süllyesztve a franciaországi útszámozás kezdőpontját vettük észre.
Nulla kilométer jel.
Másnap a Versailles-i palota és a mellette lévő Trianon kastélyt látogattuk meg. Minden magyar kötelességét is teljesítettem itt, jó alaposan oldalba vizeltem ezt a nyavalyás kastélyt. Persze ettől még lefényképeztem a csodaszép kertjét is.
Palotakert
A palotakert után megnéztük a tükörtermet is, ahol 1920 június 4.-én aláírták a hazánkat megcsonkító békeszerződést.
Tükörterem
A nagy palota kertjében sokat sétáltunk, gyönyörködtünk
Palotakert
Párizsban még néhány napot töltöttünk, a kötelező helyeket megnéztük, és két különlegesen érdekes helyt is kiemelnék. A föld alatti katakombákat és a csatornázási múzeumot.
Csatorna tisztító golyó
A kazamaták sötét csonthalmain borzongtunk. A csonthalmokat a főváros terjeszkedésekor felszámolt temetőkből hordták össze.
Katakombák csonthalmai.
Mielőtt továbbindultunk volna a vidék bejárására, egy esti körsétára is indultunk. Az ikonikus mulatóról is képet készítettünk.
Moulin Rouge
A vidék bejárására másnap indultunk, és megálltunk a Compiégne-i erdőben található fegyverletételi múzeumnál. Itt lehet látni azt a vasúti kocsit, amihez hasonlóban aláírták az első világháborús német fegyverszünetet, majd amiben a második világháborúban a francia fegyverletételt. A kocsi eredetijét a háború során felgyújtották, majd megmaradt fémvázát beolvasztották.
Vasuti kocsi helyszín
A helyszínnel szemben az emlékmű látható, amit korabeli filmhíradóban is láthatunk.
Fegyverletételi emlékmű
Az emlékmű után északkelet felé indultunk, a Somme-i csatamezőre ahol az 1916-os csatának az emlékhelyeit kerestük fel.
Somme
Az emlékhely parkolójában nagyon érdekes oldtimer autókat is láttunk, az egyik mellé álva készült ez a kép.
Somme-i csatamező
Azóta sem láttam ilyen érdekes gépet (Morgan JAP), csináltam róla közeli fotót is:
Auto a parkolóban
A somme-i csatatér után északra indultunk. Folytatása következik….
A Somme folyó menti csataterek után észak felé vettük az irányt. Útba ejtettük a Wizernes városka melletti La Coupole rakétabázist és a Watten mellet lévő Blockhaus d’Éperlecques felhagyott létesítményt és emlékhelyet. Ezeket a létesítményeket a második világháború során kényszermunkások építették, jelenleg látogatható emlékhelyek érdekes kiállításokkal. Útközben egy vidéki vendéglőben is megálltunk ebédelni az isten háta mögötti alsóbbrendű kis úton. Ebéd közben a tulajdonos kedveskedve érdeklődött, hogy honnan jöttünk, majd mikor elmondtuk neki előkerült egy pincér is, aki a magyar volt és itt dolgozott. Kicsi a világ! – gondoltuk és továbbindultunk. Innen a csatorna partjáig hajtottunk, ahol a partra érve megpihentünk.
A parton. Háttérben az atlanti fal bunkere.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a gazdák itt-ott, még az autópálya lehajtók forgóiban is legeltettek akkoriban szarvasmarhákat.
Egy bika a mezőn.
Legutoljára 2019-ben jártam errefelé, és ekkor már csak migránsok sátrait és szemetét láttam az utak mellett.
A tengerparton fürödtünk is, és szálláson pihentünk. Útitervünk szerint a part mentén indultunk Cherbourg felé, de többször megálltunk nézelődni.
A csatornára szép kilátás nyílt út közben, megálltunk és gyönyörködtünk bene. A kép valahol Dieppe környékén készült az ottani 1942-es hadműveletek emlékhelye környezetében.
Csatorna magaspart.
Megálltunk a Szajna torkolatánál, és az átkelés során itt több képet készítettünk.
A Szajna híd előtt.
A Szajna tölcsértorkolata Le Havre mellett található, a hídon átkelni látványos élmény volt.
Szajna híd
A hídon az átkelés sajnos fizetős volt, de ennyi belefért.
Szajna híd után
Az utunk alatt a partraszállás múzeumát is meglátogattuk. Itt egy figyelemreméltó mérnöki találmány a mobil híd adott okot a feltalálója Donald Bailey köszöntésére. Az egyik távirat Bernard Montgomery altábornagy küldte köszönetként a feltalálónak.
Köszönő távirat Montgomery tábornagytól.
A távirat mellett ott volt a mérnöki alkotás is, a Bailey-híd, ami forradalmasította a hadviselést.
Bradley-híd
És itt a másik köszönő távirat, személyesen Adolf Hitlertől.
Adolf Hitler köszönő távirata.
A partraszállás múzeumban talán a legérdekesebb dolog egy kis kazános gőzgépes mobil áramfejlesztő volt, ami rádiókészülékek áramforrása is lehetett.
Mobil gőzgép
A múzeumok után a különböző partraszállási helyszínek és emlékhelyek következtek. Útközben többször megálltunk pihenni és kajálni is. Egyik ilyen szállásunkon készült ez a kép, ahol az út során vásárolt sajtokat és gyümölcsöket ettünk, majd ágynak estünk a fáradtságtól.
Vacsora a szálláson.
Másnap folytattuk az utunkat. Talán az egyik legemlékezetesebb kajálásunk Cherbourg – Octeville előtt volt, ahol rákokat, kagylókat főztünk és fogyasztottunk.
Alapanyagok előkészítése
A parkolóban bográcsban főztük meg ezeket a finomságokat és jó alaposan belakmároztunk belőlük.
Rák a tányéron.Kagylók és rákok főzés közbenRákok és kagylók az asztalonÍgy készült a kaja.
A főzés nagyon jól sikerült, és bár ez már jó régen volt, nagyon emlékezetes maradt nekem. Estére értünk Cherbourg városba, ahol megpihentünk. A városban néhány napot töltöttünk, elmentünk a tengerészeti múzeumba, ahol egy atomtengeralattjáró volt a kiállított fő atrakció.
Le Redoutable
Cherbourg után a part menti utakon haladtunk tovább a Gránit parton.
Gránit part
A part mentén szép romokat is bejártunk. Sajnos az idők távlatából már nem tudom megmondani hogy éppen hol készült a felvétel.
Nagyon megkapó terület volt, és útközben a Mont Saint Michel katedrálist is meglátogattuk.
Mont Saint Michel
Útbaejtettük Saint Malo városát és kikötőjét is.
St Malo part menti erődje
Az utazás során az egyik legérdekesebb tapasztalatunk a helyi kis boltokban vásárolt fűszerkéreggel borított kis szárazkolbász volt. A másik érdekes dolog a ködös párás vidék növényzete volt. A félsziget csúcsán Brest városában pihentünk két napot, és feltöltöttük a készleteinket. A várban is volt egy hajózási múzeum, amit persze nem hagyhattam ki.
Brest, várban.Kilátás a várfalról.Vár bejárat.
A városban a pihenő után továbbindultunk a partvonalat követve La Rochelle felé. Folytatás következik…
Mostanában nagy divat a halfogyasztás karácson közeledtével, és szeretném megmutatni, hogy a már szinte elcsépeltnek ható halászlé – rántott ponty kombón túl is van élet: egy gyorsan elkészíthető kalóriaszegény halételt fogok bemutatni. Ezt a fogást a kedvenc kínai éttermemben szoktam fogyasztani, de magam is el szoktam készíteni mert nagyon gyors és egyszerű recept. Mivel az étterem mostanság csukva – talán már be is zárt végleg – magam készítettem el. Az ízesítéshez szükséges szószokat a Kőbányai út 21 – ben (a KÖJÁL/ÁNTSZ által többször bezárt „Illatos csirke” műintézet melletti nagy élelmiszer boltban szoktam megvenni.) Két személy részére a következő hozzávalók kellenek: – Kb. másfél kilós ponty. Tisztítva , nem szétvágva. -néhány zöldhagyma -szezámolaj – Kikkoman szójaszósz Főzőlé: – Kb. 1 liter víz (ne lepje el a halat, kb 1-2 cm réteg legyen az edény alján, ez fontos) – 20g apróra vágott gyömbér -20g apróra vágott fokhagyma -3 dl Pearl River Bridge light szója szósz -0.5 dl Chinkiang Vinegar (fekete kínai ecet.)
Az elkészítés: Nagy (42cm) szeletsütőbe teszem a kibelezett halat, teflon lapra, hogy ne ragadjon véletlenül se az edény aljára. A gázra lángterelő lemezt teszek, az egyenletes hevítéshez. A halra öntöm a vizet, úgy hogy az edény alján 1-2 cm vastag réteg legyen. Beledobom a gyömbért és a fokhagymát , ráötöm a szójaszószt és az ecetet. Nagy fedő alatt teljes lángon főzöm – gőzölöm a halat. Az első oldalt a víz fövésétől számított 15 percig főzöm, majd óvatosan átfordítom és még 10 percet főzöm.
Amint elkészült, ovális haltálra tálalom. A hal alá 1 deciliternyit öntök a főzőléből, a halra szezámolajat és Kikkoman szójaszószt öntök. Szeletekre vágott zöldhagymával meghintem. Az így készített halat társaság számára forgóasztalra szokták tenni a kedvenc helyemen és mindenki aki megkívánja ezt a csodás fogást szed belőle magának. Otthonra is ilyen egészben történő tálalást javaslok, mert így igazán látványos és őszinte ez a fogás.
Ebben a nyavajás vírusos időben eszembe jutott ez a dal és már el is határoztam, lakmározni fogok egy jót! Az elhatározást tett követte, bevásároltam a hozzávalókat és nekiláttam főzni, fényképezni.
Csirkecomb előkészítés
A csirkecombot először kicsontozom. Teszem ezt akként, hogy először a csontot a térdizület felett körbevágom.
Először körbevágom a csontot
Miután körbevágtam, a belső oldala mentén bevágok a csontig, majd kiterítem a husit. A késsel óvatosan a csontokat elválasztom a hústól.
Belső oldalon bevágok a csontig.
Végül az izületet is körbevágom és eltávolítom a csontot.
Csontozás után.
Az így előkészített combot félreteszem, és a többi combokat is előkészítem. Közben egy magasabb fazékba felteszek kb. másfél liter olajat a tűzre, és jó alaposan aládurrantok a gázzal, hogy mire végzek a combokkal már az olaj is forró legyen.
Középen kettéhajtva fogom megtölteni.
A deszkára alufóliát teszek, majd erre két szelet bacon szalonnát fektetek. A szalonnákra teszem a kicsontozott csirkecombot úgy, hogy a hajtás kerüljön középre, és a hajtás az izület helyén legyen. Így könnyű lesz megtölteni.
A szalonnát teszem először le, hogy könnyű legyen utólag betekerni.
A csirkecombot a szalonnára teszem, majd belerakom a tölteléket, ami sajt és felezett sárgabarack befőtt.
Csirkecomb sajttal és sárgabarackkal töltve.
A combot behajtom, majd a bacont rásimítva előkészítem a fóliába tekerést.
A sütéshez fóliába csomagolom.
Ezután a combokat betekerem két réteg alufóliába, és a végüket összesodrom. Az eddigre felforrósodott olajba egyszerre teszem bele a betekert combokat. (itt most három comb készül egyszerre egy 28-as lábosban.
Forró olajban 15 percig sütöm.
Amíg a combok sülnek emberenként kb. másfél szem közepes burgonyát meghámozok és szalmára vágok. Ezután a mártás készítése következik. Néhány szelet megmaradt bacon szalonnát felcsíkozom, majd serpenyőben kisütök. Amikor már üveges lett a szalonna kövérje, hat szelet lapka sajtot (Cheddar jellegű) dobok rá, és megvárom míg megolvad. Ezt két deci tejföllel gazdagítom és felöntöm szintén két deci hús alaplével.
Készül a mártás.
A mártást nagy lángon kiforralom, majd félreteszem.
Az olajból kiveszem a fóliába csomagolt húsokat és félreteszem pihentetni tálalásig. Az olajba most a burgonyát sütöm készre. Amíg a burgonya sül, vágott salátát és rukkolát forgatok bele a mártásba, és félreteszem a tálaláshoz.
Fehér tányéron tálalok, néhány levél rukkolát teszek a hús alá, majd erre helyezem a fóliából kivett húsokat. A pihentetett tekercs végeit levágom és kigördítem a töltött csirkecombot.
A hús mellé az elkészített melegsalátát és sült burgonyát adok.
Tálalás és díszítés után
A tányért epres balzsamecettel díszítem.
Jó étvágyat kívánok minden lakmározónak, vélemények kommentek jöhetnek!
Kalandjainkat onnan folytatnám, amikor a repülőgépünk a Húsvét szigetről megérkezve egy könnyű döccenéssel földet ért Chile fővárosában, a Benito Merinez repülőtéren.
Este 10 óra körül lehetett, felvettük a csomagjainkat, és úgy döntöttünk, hogy az éjfélig hátralévő két órát a már korábban megismert hamburgerezőben ütjük agyon, majd a bérelt autót felvesszük és késedelem nélkül indulunk utunkra.
Az autókölcsönzőbe érve az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor Juan Carlos (a kölcsönző ügyintézője) azt találta közölni velünk, hogy az előre lefoglalt autónk helyett ugyanolyan áron kénytelenek leszünk egy kategóriával kisebb autóval beérni. Spanyolul egy szót sem tudok de egyre jobban indulatba jöttem, és sikerült megértetnem vele, hogy semmi értelme próbálkoznia, mert abba az autóba egyszerűen nem férek bele: nem fogok összekuporodva végigrázatni magam egy kis konzervdobozban. A helyzet akkor változott meg, amikor a foglalás ellenére a másik pult felé vettem az irányt, türelmet kért, és telefonált: előkerült végül a lefoglalt Peugeot 2008-as diesel autó. Jó választás volt, de mindenkinek ajánlom előre, kiszámolni és a banki limitet arra az értékre állítani, amivel a kölcsönző cég a hirdetésében ígéri beterhelni a hitelkártyát! Juan Carlos a korábbiakkal ellentétben a kauciót ÉS a teljes díjat akarta zárolni úgy, hogy a kaucióba már egyszer beleszámolta a kölcsönzés díját. Amikor ezt szóvá tettem, persze adta az értetlent, de amikor nem sikerült a zárolás, akkor lassan kezdte megérteni, hogy nem fog menni. Amikor a zárolandó összegben végül sikerült megegyeznünk akkorra már két visszautasított tranzakciónk volt, és bizony hiába telefonáltam előre az OTP bank Hotline-ra, akkor is letiltottak, amikor már a jó összeget szerette volna zárolni a cég. Egy kis telefonálás Chiléből haza aztán végre a negyedik próbálkozás már sikeres lett! Elhárultak az akadályok és körbefényképezés után átvettük végre az autónkat.
Elhatároztuk, hogy ahol lehet, kerüljük a forgalmas tengerparti 5-ös utat, lehetőleg a hegyek közt megyünk. Első állomásunk Illapel volt, ahol a szállásunkat sikerült időben elérni és ott alaposan megpihenni, készleteket és felszerelést vásárolni a további utazáshoz.
Reggel Illapel városban grillcsirkét vettünk, pénzt váltottunk, majd elindultunk a hegyeken át.
Ahol az aszfaltozott út véget ért, ott kezdődik a kaland!Előttünk a kaland
A hegyek közt hatalmas magashegyi kaktuszok voltak, és már dél felé járhatott, amikor egy hágó környékén megálltunk enni.
Útközben, kaktuszok
Ezek a kaktuszok 3-5 méter magasak voltak általában, de akadtak 6-7 méteres példányok is. Figyelembe véve, hogy ismereteim szerint évente fél – egy centimétert növekednek, ezek jó eséllyel láthatták az első európai konkvisztádorokat is!
Ebédeltünk, ekkor találkoztunk egy helybéli lovas csősszel, aki megnézett magának minket, de semmi gondja nem volt velünk. Továbbmenve elértük a Rio Hurtado völgyét, a völgy bejáratánál készítettük ezt a képet és megálltunk pihenni egy jót.
Rio Hurtado bejárata, út a hágóig.
Ez az út volt az első ami nagyon szép de keskeny volt. A szembejövő forgalom elkerülése nem volt egyszerű bár csak egy alkalom volt nagy dömperrel találkozni. Az útvonal egyre feljebb vezetett minket keresztül a hágón és onnan Vicuna város felé indultunk. A hágóra felérve elhatároztuk hogy mégis a főúton megyünk, mert a feleségemet nyugtalanította az út minősége és veszélyessége.
A hágó tetején.
Innentől az ötötös út felé vettük az irányt és egész éjel haladtunk. Többször voltunk kénytelenek megállni, mert óriási porvihar volt, kiszállni azonban nem tudtunk az időjárás miatt. A másnap reggeli napsugár már az Atacama sivatag szélén, Antofagasta után ért minket.
Hajnali Atacama
Uticélunk San Pedro de Atacama volt, a régió turisztikai központja és útközben elhaladtunk a sivatag keze mellett is. Láttunk lámákat, és flamingókat is, de ekkor nem álltunk meg mert inkább a lefoglalt szálláson szerettünk volna fürdeni és jól kialudni magunkat. Délutánra elértük Calama városát, majd innen San Pedro de Atacama volt az útirány.
A város előtt egy parkolóban volt lehetőségünk a sós talaj és a víz erózióját látni, ezt napokkal később is bejártuk, ekkor csak néhány fényképet készítettünk.
Atacama – Moon valley
A szállásunkra érve nem volt semmi gond, nagyon hangulatos és kényelmes volt, a házigazda egy boliviai indián nő volt, akivel szerencsére jól szót tudtunk érteni.
Sétáltunk és ettünk egy jót, majd a szállásra visszatérőben a naplementét fényképeztük.
Naplemente a sivatagban
Nagy pihenő és alvás következett, majd másnap 2018.10.25.-én hajnalban egy kisebb földrengés szakította félbe a pihenésünket, de ez itt eléggé megszokott dolognak mondható. Reggeli után Calama városa felé vettük az irányt, hogy megkerestük a bánya túra induló helyét.
Indulás után röviddel a napelemes autók versenyébe futottunk bele, láttuk a járgányokat, és le is fényképeztük a jövő autóit.
Atacama – napelemes autóverseny
Calamába érve megkerestük a túraszervező alapítvány irodáját, majd egy közeli kifőzde felé vettük az irányt, ott múlattuk az időt a túra indulásáig. A bánya és környéke sokat változott azóta amióta utoljára láttam. Felismertem Calama szélén a buszpályaudvart, és Chuquicamatába érve a kantint.
Chuquicamata, Főtér, kantin
Azonban a várost 2004 óta kiköltöztették és elhagyott állapotában konzerválták, erről szóló emléktáblákat is láttunk. A várost végigfényképeztük, a főtéren Bernard O’ Higgings ezredesnek és Arturo Pratt elnöknek a szobrát láttuk.
Főtér, Chuquicamata
A város után a bánya következett, a hatalmas gépek által ásott óriási külszíni fejtés megdöbbentő méretű volt.
A fiúk a bányában dolgoznak.
A nézelődés után kaját vettünk és visszatértünk a szállásunkra. Nagyot pihentünk, mert másnap korán, még hajnal előtt terveztük az indulást El Tatio gejzír mezőre. Sajnos az út szervezése során az ALMA obszervatórium túrájáról lemaradtunk, mert nem volt már időpont a látogatásra, de a gejzír mező kárpótolt ezért minket: A hajnal fényei amint megjelentek a környező hegyek csúcsán csodálatos látványban volt részünk.
Napkelte El Tatio
A levegő hőmérséklete -12 fok volt az autónk hőmérője szerint, és a 4200 méteres magasságot is éreztük: minden lépés nehéz volt, de azért megvolt.
A víz 37 fokos volt, és ki is használtam a lehetőséget azonnal, bár az öltözés nagyon hideg volt, megfürödtem a tóban
Fürdés -12 fokban
A szállásunkra délelőtt 11 óra körül értünk vissza, de a aznap már semmit nem tudtunk csinálni a fáradtságtól, csak aludtunk.
A következő nap kicsit lazábbra vettük a figurát, és a környék kötelező nevezetességeit jártuk le: A sószurdok völgyet és a flamingók lakta sós mocsarat.
Flamingó a mocsárban
A flamingók után a sószurdok bejáratához hajtottunk, és a keskeny, víz mosta szurdokba egymás után másztunk be. Megdöbbentő volt látni, hogy ezt a víz munkálta ki, a falai a szurdoknak tulajdonképpen sókristály, és egy nagy eső biztosan feloldaná az egészet. De hát ez a hely a világ egyik legszárazabb területe, alig esik eső, így alakult ki ez a természeti csoda!
Befelé a sószurdokba
A szurdok mélyében egyre keskenyebbé vált az ösvény.
A szurdok mélyén
A szurdok falai sókristályok, a fény megcsillan rajtuk. A túra után hazafelé vettük az irányt, útközben lámákkal találkoztunk.
Láma az út mellett
Amikor hazaértünk, főztünk egy nagyot, és még a házigazdát is meghívtuk enni. Másnap reggel, hajnalban indultunk tovább a Laguna Roja felé, és még nem is sejtettük mi vár ott ránk!
Az alap elgondolásom az volt, hogy egy kis kanyar és valahol az Lauca nemzeti park környékén keresünk valamilyen szállást, ha más nem Arica városába megyünk vissza a tengerpartra másnap. Azonban az út nem várt nehézségeket hozott: először az út lett egyre keskenyebb, majd egy folyóvölgy kanyon keresztezése következett:
Útban Laguna Roja felé
Az első figyelmeztető jel az volt, hogy a völgyben lévő folyón átkelve az út szilárd burkolata véget ért, nagyon veszélyes, sziklás és meredek szerpentin vezetett át a kanyon túlsó oldalára. Mi azonban bátrak voltunk, továbbmentünk.
A túlsó oldal
A kanyon túloldaláról a szerpentin tetejéről visszanézve érzékelhető igazán a völgy mérete! A kanyon tetejére érve kietlen pusztaságot láttunk, és ritkán járt ösvény volt előttünk. A vészcsengő ekkor szólalt meg bennem, de a kíváncsiságom tovább hajtott előre.
A szamár a semmi közepén – csak áll és néz minket.
Amikor újabb és még kövesebb lejtőn kezdett lefelé vezetni az utunk már nem bírtam tovább, elhatároztam, hogy visszafordulok amint lehet, – de a szűk köves úton már nem lehetett! Az járt a fejemben, hogy lefelé még csak-csak megy az ember , de vissza is kell jönni, egy fuldokló motorú szívódízel által hajtott járgánnyal ez nehéz ügy lesz!
Feleségemmel megbeszéltem a helyzetet, és a legnagyobb megkönnyebbülésére sikerült megforduljak és visszafelé induljak. A felfelé kapaszkodás közben a félelem és az izgalom járt a fejemben, és hogy soha többé földutas magashegyi kaland. Nagy fogadkozások és imádság közepette végre felharsant az angyalok kórusa, amikor külső karcolás nélkül visszaértünk a kanyon tetejére. A szamár addigra eltünt, és ma is úgy gondolom, talán Apám küldte figyelmeztetésül, hogy mekkora szamár vagyok, ha továbbmegyek.
A hegy tetejéről a völgybe kb 7 perc alatt értünk le, erről egy videót készítettem, és megfogadtam, hogy köszönetet mondok a Peugeot mérnökeinek, mert a gép nem hagyott cserben minket. Bár valami baja lehetett, mert a kuplungja gyanús hangokat adott ki magából, de ez már egy másik történet. A videó ide kattintva látható.
Az átélt izgalmak hatására az Iquiquei szállást vettük célba, ahová késő délután érkeztünk. A kocsi alatt sajnos baljós tócsa keletkezett, és nagyon megijedtem a ropogó kuplung miatt is. Aznap este nagyon keveset aludtam, de szerencsére a bérautós cég 24/7-es telefonját nem vették fel. Hugommal beszéltem és megnyugtatott, majd másnap reggeli után újra benéztem a kocsi alá, és a tócsa eltünt! Csak a klímából kifolyó víz volt.
Minden teketória nélkül a főváros felé vettük az irányt, a tengerparti úton.
Másnap reggel a kocsit lemosattuk, és kiporszívóztuk, aztán rövid tanácskozás után úgy döntöttünk feleségemmel, hogy a kalandokból elég volt, így Humberstone városa kimaradt, pedig kétszer is elmentünk mellette. A pánamerikai úton mentünk egy darabig a sivatagban, majd visszatértünk a tengerpartra. Így értük el a Csendes óceán partját.
Csendes óceán partja
Az aznapi leküzdendő út kb 1300 km volt La Serenáig, ahová a szálásunkra már csak 2020 október 29. én hajnali 2 órára érkeztünk. A szálás nagyon jó minőségű volt, egy apartman hotelben kaptunk elhelyezést.
Szállásunk belülről.
Alvás után bementünk a városba és kaját vásároltunk és nekiáltam főzni egy kiadós sűrű gulyást. Alapanyagok tekintetében semmilyen hiányt nem tapasztaltunk, sőt a marhahús rendkívül olcsó volt a hazai árakhoz képest.
A főzőedényt még az utunk elején vásároltuk felszerelésként, azóta ha utazunk mindig jön velünk. Finnországban amikor az északi fényt néztük, jó volt beszélgetni az asztal mellett, és az edényre pillantva összenéztünk feleségemmel, és egyből a chilei kirándulás jutott eszünkbe a lábasról. Szóval, hogy bírjuk az iramot és ne legyen gyomorrontása az embernek, mindenkinek ajánlom, hogy főzzön bátran, mert az biztonságos. És ha választani lehet két hét dizentéria és két hét főzőcske macera közt, én az utóbbit választom. Így felraktam egy pörkölt alapot, és a husit összekockáztam.
Hús felaprítása
A hús után a zöldségeket készítettem elő, de közben már rotyogott a lábasban a készülő étel. Az illata betöltötte a szobát, és egyre éhesebb lettem.
Előkészítem a zöldségeket
Közben legurítottam egy sört, és egyre türelmetlenebbül vártam a gulyás elkészültét. A végén még egy kis burgonyát is tettem bele, hogy egytál étel jellege legyen.
Készül a kaja
A hús hamar megpuhult, aztán a zöldségek is, és kb. 1 óra múlva a finom étel elkészült.
Elkészült a kaja
Mivel két napig szándékoztunk maradni, a kaja addig kitartott. Délután még sétáltunk és pihentünk a tengerparton. Az elmúlt napok kalandjait beszéltük át, és október 31.-én reggel újra útra keltünk és meg sem álltunk a santiagói szállásunkig.
A szállásunk közel volt a városközponthoz, oda negyed órás gyaloglással jutottunk be. A főtéren megnéztük a fő bazilikát, itt készült ez a fénykép.
Bazilika belülről
A főtéren meglehetősen harsány tüntetés is volt, a híres elnöki palotát is megkerestük. Útközben ettünk is, de már nagyon hazafelé húzott a szívünk, szinte szótlanul is a hátralévő perceket számoltuk visszafelé.
Elnöki palota.
Másnap reggel vettem egy szilikon spray-t, lemosattam az autót, lefújtam vele a lökhárítókat és áttöröltem a csomagteret, majd összepakoltunk és a repülőtér felé vettük az irányt, szorongva, hogy a ropogó kuplungú autóval megbukunk-e? Szerencsére minden gördülékenyen ment, és nemsokára már a kétszer már meglátogatott hamburgerezőben írtuk a képeslapokat majd szuveníreket vásároltunk. Sajnos a posta nem volt nyitva, de némi pénzért cserébe megegyeztem egy infopultos nővel, hogy feladja a képeslapokat. Becsületére legyen mondva, megtartotta a szavát, és mindenki minden lapot megkapott tőlünk Chíléből.
Aztán amint eljött az idő leballagtunk és átestünk az ellenőrzéseken, aztán Check-In és már a gép nekilódult a betonon velünk európa felé.
Amikor hazaértünk Ferihegyre, a taxis udvariasan kíváncsiskodó kérdésére adott válaszunk után irigykedő hallgatásba burkolózott, értettük meg hogy valójában milyen szerencsések is vagyunk. Együtt megéltük életünk talán legnagyobb kalandját és egészségesen épségben hazaértünk.
Régi álmom volt visszatérni Dél-Amerikába, és ez 2018 októberében sikerült! Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy bejárjuk Chilét és teszünk egy kis kirándulást a tengeren át a Húsvét szigetre is. Erről szól ez a poszt.
A repülőjegyet Budapest – Párizs CDG – Santiago SCL- Punta Arenas -Santiago SCL – Isla Pascua IPC- Santiago SCL – Párizs CDG – Budapest útvonalra vettük meg.
Az utazásunkat már régebb óta tervezgettem, szerettem volna mindent amit lehet bejárni – mivel Chile elég hosszú ország – gondoltam jó lenne autóval végigmenni rajta. De amint elkezdtem mélyebben foglalkozni a kérdéssel, sajnos rá kellett jöjjek, hogy bérelt autóval nem gazdaságos és ésszerű az ország bejárása, mert egyszerűen nincs út délre határátlépés nélkül. Így nem maradt más mint repülővel utazni, és helyben autót bérelni. Így viszont jutott időnk arra is, hogy a kontinentális kirándulásunkat megfejeljük egy Húsvét szigeti kiruccanással. Február környékén kezdtem el részletesen tervezni az utazást, és körülbelül fél évvel előre vettük meg a jegyeket, mert így volt a legolcsóbb.
Időterv az utazásra.
A repülőnk délután 17:15 kor indult Budapestről, majd a csatlakozás 23:40 kor Párizsból. Fárasztó repülőút után másnap reggel 8:15-re értünk Santiago repülőterére, ahol néhány órát egy hamburgerezőben ütöttünk agyon és nézegettük az embereket amíg vártunk a patagóniába induló repülőnkre.
A repülőtér terminál belülről.
Nézelődtünk egy darabig, megkerestük a belföldi részt és azt a kaput, ahonnan a Húsvét szigetre fog indulni a járatunk. Bámészkodás közben készítettünk néhány fotót az épülő repülőtérről, majd fáradtan leűltünk és vártuk a csatlakozást Punta Arenas felé.
Épül a repülőtér újabb terminálja.
Ez egy belföldi járat volt, és semmilyen kaját nem adtak viszont folyamatos volt a konzumálás. Átpillantva a széksorok felett előre, megláttuk, hogy miként készülnek a szendvicsek, úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk őket.
A reptérre késő este érkeztünk meg, helyi idő szerint 22 órakor, és a kijáratnál az otthonról lefoglalt bérautó átadó pultját már zárva találtuk. Hiába írtuk meg az érkezésünk idejét és járatszámát, az ember egyszerűen hazament. Szerencsére a mellett lévő SALFARENT pultnál hasonló áron, hasonló autót sikerült bérelnünk, és így kis zökkenővel de jó kezdetet vett az utazásunk.
Autóbérlés után rögtön a szállásunkra hajtottunk és jól kialudtuk magunkat. Másnap szép tiszta időre ébredtünk és útnak indultunk Punta Natales felé, hogy egy pihenőt közbeiktatva felkeressük a Torres del Paine nemzeti parkot.
A Magellán szoros partján.
Egy kisboltban bevásároltunk kaját, innivalót és nekilódultunk az előttümk lévő kilométereknek. A táj nagyon hasonlított az északi vidékhez, de egy kicsit azért más volt.
Végtelen út…
Ahogy haladtunk néha megálltunk pihenni és egy kicsit nézelődni. A táj kietlen szépségében gyönyörködtünk.
Út a világ vége felé.
Útközben láttunk jégkorszak által kialakított érdekes hegyet, és lassan esteledni kezdett.
Hegy az út mellett.
Kora délutánra már alkonyodni kezdett, és a jet-leg is kitört rajtunk. Éppen idejében érkeztünk a szállásunkra, izgalmakkal telve, hogy holnap jó időnk és szerencsénk legyen.
Folytatás következik…
Másnap reggel jó idő fogadott minket és egy kis nézelődés után kaját vásároltunk és elindultunk a Torres del Paine nemzeti parkba.
Punta Natales, indulás előtt a parton
Útközben megálltunk enni, és itt történt egy kis baleset, ugyanis grillcsirkét vettünk enni, de kint hideg volt: a kocsiban ülve kezdtünk enni. Amikor a csirkét ketté akartam vágni a kés megcsúszott és a hegye a combomba szúródott. Úti baleset… előfordul az ilyesmi, szerencsére nem volt mély a seb.
Délelőtt a nap is kisütött ahogy közeledtünk a parkba.
Úton Torres del Paine nemzeti park felé
A park határára érve jegyet vettünk és autóval bejártuk azt. A nevezetes hegyek, amik toronyként magasodnak felfelé sajnos csak részlegesen látszottak, de így is gyönyörű volt a látvány.
A parkban jó volt megfigyelni az állatokat, flamingókat és lámákat. Több parkolóban megálltunk és képeket készítettünk a tájról.
Vízesés
Torres 1
Torres2
Torres3
Torres del Paine nemzeti park
Egy látogatóközpontból rövid sétával átkeltünk egy kábelhídon és elértük a gleccser tavát, amin jéghegyek is úsztak.
Gleccsertó jégheggyel a parkban
Folytatás következik (pingvin sziget, az út vége, visszatérés Santiagóba.)
Másnap aggódva pillantottunk az égre, mert nagyon szeles, esős idő volt, de felkerekedtünk és a hajókirándulást szervező irodához mentünk. Ott már több – velünk hasonlóan reménykedő – utazó várta, hogy a hatóságok megadják a tengerre szálláshoz az engedélyt, ami az időjárás miatt korántsem volt biztos. Szerencsére a szél mérséklődött, és buszra szálltunk, ami a kikötőhöz vitt minket. Itt rövid biztonsági eligazítás és mentőmellény kiosztás után a hajó fedélzetére léptünk. Kicsit dobálós volt az utunk a szigetig, és nagyon hideg, esős időjárás volt. A hajóból partra jutva biztos talajt éreztem a lábam alatt és visszapillantottam : a tenger eléggé háborgott!
A „hajónk” kikötött a szigeten.
A szigeten feleségem a pingvineket fényképezte én meg fagyoskodtam. Rövid séta és nézelődés után a hajó továbbindult a fókák kolóniájához, de ott már annyira viharos volt az idő, hogy nem sikerült jó minőségű képet készíteni.
Egy pingvin a szigetről.
Visszatérve Punta Natalesbe egy jó étteremben ettünk és délután a koránkelés és a hideg miatt hamar elaludtunk és másnap reggelig pihentünk.
A patagóniai utazásunk utolsó napját helybeli nézelődéssel és autós kirándulással töltöttük. Elindultunk a Magellán-szoros legdélibb pontja felé, felfedezni az út végét. Ekkor találtunk rá Charles Darwin emlékművére a tengerparton.
Charles Darwin emlékműve a Magellán-szoros partján.
Továbbmenve az úton elértünk a hivatalos Út végi emlékműhöz, de innen még tovább vezetett az út, de erről már korábban írtam.
A világ déli végén.
Visszatérve Punta Arenas-ba egy magán hajómúzeumban jártunk, ahol a pénztáros fejenként hat dollárt kért belépődíjként. Letettem egy tizest Hamilton képével, és két egy dollárost, és már indultunk is be a területre amikor a fekete pénztáros utánnuk mordult, hogy ez így nem lesz jó, a belépő fejenként hat dollár!
Kis keresgélés után a tizes helyére két ötdollárost tettem le az asztalra, majd ránéztem, hogy így már jó lesz-e? Nem értette, majd újra próbálkoztam: a bankókat átrendeztem: letettem egy öt dollárost, majd rátettem keresztbe egy egy dollárost, majd ugyanezt még egyszer megismételtem. A kasszás nézett, vakarta a fejét, morgott, de beengedett.
A HMS Beagle angol háromárbócos replikája a múzeumban.
A területen a másik kiállított hajó Magellán hajójának replikája volt.
A Victoria replikája a parton.
Érdekes volt látni a hajók közti különbséget, és belegondolni mekkora bátorság kellett akkoriban az utazáshoz ilyen hajókkal. A hajók után a Punta Arenas-i temetőt jártuk be, mert kíváncsi voltam itt milyenek a temetők. Megdöbbenésemre sok kriptaházat láttam, külön parcellák voltak a tűzoltóknak, katonáknak, de még a különböző nemzetek fiainak is: volt szerb és horvát parcella is.
Temetőben.Magellán szoros partján, Punta Arenasban.
Másnap még délelőtt nézelődtünk a tengerparton a napos időben, készítettünk néhány képet és elindultunk vissza a repülőtérre hogy Santiagón át a Húsvét szigetre látogassunk.
A szigetre tett látogatásunkról már korábban is írtam, így a történetet onnan folytatnám, amikor visszatértünk a kontinensre, és észak felé indultunk kalandra.
A nyár végén egy kirándulást tettünk feleségemmel az egyik kedvenc helyemre, és ott a sütés új műfaját próbáltuk ki. A tűzgyújtási szabályok a nyílt lángú szabad tűzre vonatkoznak, a zárt tüzelőberendezésre tudomásom szerint nem. Ezért a kirándulásra magunkkal vittük Kicsi Joe-t, a kamado grillünket. Az utazás nyugodt és eseménytelen volt, az M3-ról Eger felé tértünk le, majd a Felsőtárkány – Miskolc úton érkeztünk Lillafüredre. Itt megvettük a sütés legfontosabb kellékét, a halat.
Szalajka völgyi pisztrángtelep.
A telepen medencékben tartják a halakat, és itt lehet őket megvásárolni. A tisztított pisztráng kilója élősúlyban 2600 Ft volt, amit nem tartok drágának. Két kisebb és egy nagyobb halat vásároltunk, hogy kipróbáljuk melyik miként süthető meg.
Pisztrángtelep medence
Innen Bánkút felé vettük az irányt, fel a Bükk-fennsík szélénél levő parkolóig. Ezt a parkolót viszonylag kevesen ismerik, ide még szabad autóval behajtani. Bár a fennsík sorompói nyitva voltak, most nem kockáztattuk a belépést autóval.
Táborhely a fennsík szélén
Szép napos idő volt, de az árnyékban kicsit hideg, így a padokra plédet terítettünk hogy kényelmes legyen a várakozás. A halakat már a pisztrángtelepen előkészítették, kibelezték, és megtudtuk a pisztráng pikkelye eltér a többi édesvízi haltól, az megsütve ropogós és fogyasztható. A sütőkövet alufóliával borítottam, majd a pisztrángot sóztuk és borsoztuk, majd a köretnek szánt burgonyát az indirekt sütőkőre tettük.
Táborozás.
A kamadót begyújtottam, majd 140 C-fokra melegítettem fel. Ekkor először a rácsot és a burgonyát raktam be, mert ennek lényegesen több idő kell a sütéséhez mint a halnak.
Köret burgonya sütése
A burgonyának kb. 20 perc előnyt adtunk, majd a a sütőbe bekerültek a sózott és borsozott pisztrángok. A sütés hőmérséklete továbbra is csak 140 C fok volt. Az első oldalt 15 percig készítettem majd megfordítottam a halakat.
A halak sülnek a kamadóban
A fordítás után, hogy ne száradjon ki a pisztráng, fokhagymát és petrezselymet aprítottam és vajdarabkákkal kevertem el. Ezt a halak belsejébe és már megsült oldalára halmoztam.
Fokhagymás petrezselymes vajjal sütés.
A második oldalt is változatlan hőmérsékleten 10 percig készítettem. Közben mustáros kiflifalatkákat készítettem, hogy ne haljak éhen amíg tart a sütés.
Amíg a pisztráng készült édes magos mustáros falatkákat is készítettünk.
Szeretjük a feleségemmel ezt a mustár családot, különösen a magos édes mustárt. Amíg a sütés tartott, jót beszélgettünk és gyönyörködtünk a környezetben.
A halak sülnek, a vajas fokhagyma különleges ízt ad..
A sütési folyamat végére a halak szeme is kifordult, ezzel jelezve, hogy elkészültek. A burgonyákat és a halat kivettem, és tálaltam.
A nagyobbik hal megsütve.
A pisztráng bőre ropogós és ízletes, húsa omlós lett. A belsejét átjárta az olvadt vaj, ami nagyon finommá varázsolta a halt. A burgonyák az indirekt kövön tökéletesen elkészültek még a vékony héjuk is fogyasztható volt. Szerencsére sem eső sem szél nem zavara a pihenésünket, amiről most séta nélkül tértünk haza. A sütés tapasztalata az volt, hogy érdemes a nagyobb halt venni, és azt lefejezve tenni a sütőbe (hogy beférjen) mert a kis halak megsütve bizony kevésnek bizonyultak. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a helyet és a pisztrángsütést, próbáljátok ki bátran!
Most, így a járvány múltával szeretnék megosztani az olvasókkal egy olyan utazás történetét és élményeit, amire a bezártság idején sokat emlékeztünk feleségemmel. Talán ez volt az egyik legnagyobb és legegzotikusabb autós kalandtúránk. A posztban viszonylag kevés fénykép van emberekről és vallási tárgyú épületekről, ezzel szeretném még évek távlatából is tiszteletben tartani az iráni emberek világát.
Régi vágyam volt már, hogy felkeresem ezt az országot, mert mágnesként vonzotta figyelmemet az ókorról szóló történelemórák óta. Feleségem ódzkodva hallgatta vágyaimat, de szerencsére sikerült őt meggyőzzem az út biztonságosságáról. Már az utazás előtt fél évvel el kellett kezdeni az előkészületeket: A vízum és a „Carnet de passage” beszerzését. Ez utóbbi volt talán a legnehezebb. A szlovák autóklubnál kellett az autónk értékéhez mért letétet (akkor 15000 EUR) letenni, majd kiállította számunkra ezt az okmányt. A vízumot nagyon könnyen beszereztük az iráni nagykövetségen, mindössze kérőlapot kellett kitölteni és hozzávetőleges útitervet leadni. Ismerőseink tanácsára házassági anyakönyvi kivonatot is vittünk magunkkal, hogy a szállodákban se legyen probléma.
Ezután már csak az autót kellett felkészíteni az útra, ami egy alapos átvizsgálást és néhány alkatrész biztonsági cseréjét jelentette. Utazásunk tervezet útvonala hozzávetőlegesen Budapest – Nis – Szófia – Isztambul – Amasya – Erzincan – Erzurum – Karaköse – Dogubeyazit – Tabriz – Teherán – Qom – Esfahan – Bushehr – Shiraz – Yazd – Semnan – Teherán – Tabriz -és visszatérés ahogy idefelé jöttünk.
Az élet azonban közbeszólt, és az iráni utazásunk kicsit bonyolultabbá vált… De erről majd később.
Szóval, felkészítettük az autót, megszereztünk minden szükséges dokumentumot, a szükséges és elővigyázatosságból ajánlott oltásokat felvettük, majd az ősz beköszöntével útnak indultunk. Azért ezt az időszakot választottuk, mert egészen a Perzsa – öböl partjáig szerettünk volna lemenni, és itt ilyenkor már barátságosabb a klíma.
Budapestről 2011. október 11.-én indultunk, reggel 6 óra körül.
Az út kezdetben eseménytelen volt, az első megdöbbentő kép Szófia határában tárult elénk:
A bolgár Dallas
Bulgáriából Edirne irányába léptünk be Törökországba és vettünk többszörös belépésre jogosító vízumot a határon, hogy visszafelé ezzel már ne legyen gond. Napközben lényegesen nehezebb volt a forgalom miatt, ezért úgy ütemeztük az utazást, hogy lehetőleg éjjeli órákban haladjunk át Isztambulon. Ez sikerült, mert október 12.-én hajnalban 4 óra körül némi kaland árán áthajtottunk a hídon. Törökországban már korában is jártunk, és most igazából szerettem volna mielőbb túlesni ezen az országon. Átkeltünk a Boszporusz hídon, majd a törökországi úton nekivágtunk a hegyeknek. Az utak jó minőségűek voltak, azonban az őszi esők már jelentősen nehezítették a haladást. Valahol Erzurum táján készült ez a kép, a táj szép volt, de az időjárás és az utazás fáradtsága miatt miatt ezt nem nagyon vettük észre.
Törökország, valahol Erzurum környékén.
Egy darabig autópályán haladtunk, aztán már csak kétsávossá vált az út. Figyelni kellett a tankolásra is, mert egyre ritkábbakká váltak a benzinkutak. A törökök zaklató, tolakodó viselkedése, a pihenőknél ránk erőltetett kocsimosás és lejmolás miatt nagyon visszataszító volt ez a néhány óra is amit kénytelen voltam ott tölteni. A benzin nagyon drága volt, a helyi éttermekben meg becsaptak: szakadt és régi forgalomból kivont pénzt adtak vissza bankjegyek közé csavarva. Hitvány egy dolog átvágni az utazót, de itt ez már népszokás.
Utunk az iráni határig.
Néhány alkalommal napközben is megálltunk pihenni aludni egy néhány órát, hogy éjjel tudjak haladni. Tankolás és kajálás, kávézás vezetés… így telt az utazás második napja. Út közben egy hágón sült kukoricát vettünk, és néhányszor meg is álltunk pihenni, azonban a fő hangsúlyt a haladásra fektettük.
Pihenő a hegyekben
Egész éjjel utaztunk át a hegyeken keresztül, hogy a harmadik nap reggelére elérjük az iráni határt. A határ előtti néhány tíz kilométeren már nem volt benzinkút sem, de sokan üzleteltek benzinnel, és könnyű volt kannából vásárolni. Az út mellett laktanyák, éjjel menetgyakorlatozó katonák, és géppuskafészkek. Nyomasztó volt, jó volt magunk mögött hagyni ezt a részt. A határállomásra 2011 október 13.-án, csütörtökön értünk. Hatalmas hegesztett tolókaput a fiatal határőrök kinyitották előttünk és szabad volt az utunk Irán felé.
Nagyon furcsa érzés volt, mert a médiában mindenfélét hall az ember, de a valóság más volt. Nagyon szolgálatkészek voltak, kisebb mértékben áttúrtak minket, alkoholt és disznóhúst szigorúan tilos volt az országba vinni, ezt ellenőrizték. A határon a vámtiszt a Carnet de Passage -et lepecsételte, és mondott valamit a regisztrációról, ami a fáradtság miatt úgy félig maradt csak a fejemben, azonban ez a félreértés később komoly következményekkel járt. A határállomás utolsó hivatalos aktusa a kötelező biztosítás meglétének ellenőrzése volt, szerencsére akkoriban már a nemzetközi zöldkártya érvényes volt ide is. Iránban a perzsa népesség nagyon becsületes. Egyetlen benzinkúton sem próbáltak becsapni. Nem úgy az azeriek, akik ránézésre is megkülönböztethetőek a perzsáktól. Már a határ után, amikor még nem volt iráni pénzünk jól lehúzott minket egy kutas, bár a törökországi árak töredékéért lehetett benzint venni. A táj megváltozott, az iráni fennsík és a Zagrosz hegység színei lettek az uralkodóak.
Útban Tabriz felé.
Tabriz városában a hotel Darya szállodában aludtunk és pihentük ki a fáradalmainkat. Ide október 14.én pénteken érkeztünk.
Tabriz, El Golli park és az épülő város a háttérben.
Az iráni városokban rengeteg fiatal él, a városközpontokban és a városok szélén sok pihenőpark van, ahova kijárnak az emberek pihenni, sportolni. A napjainkban elterjedt kültéri kondigépekkel már utunk során találkoztunk, és meglepő volt tömeges használatuk is:
Szabadtéri kondigépek Tabrizban
A városokban európai értelemben vett kereskedelmi bankok és pénzváltók nem voltak, pénzt váltani egyedül a központi bank („Bank Melli”) fiókjaiban lehetett hivatalosan. Ismerőseim tanácsára a pénzváltásról szóló bizonylatokat gondosan megőriztem. A navigációval gyakorlatilag lehetetlen volt címre érkezni, ezért koordináták alapján navigáltam. Rövid tabrizi városnézés után továbbindultunk Teherán felé, ahol több napot szerettünk volna tölteni. A térkép az utunkat mutatja.
Teheránba október 15.-én érkeztünk meg este. Az utolsó szakaszon az autópályán Karaj várostól ízelítőt kaptunk a forgalomból: a háromsávos autópályán 6 sávban araszoltunk körülbelül ötven kilométert, mire elértük az ország fővárosát. Elcsigázottan, és fáradtan értünk éjjel a szállásra. Pihenés után úgy döntöttem, Teheránt kihagyjuk. Bár utólag hiányérzetem van, a mai napig bölcs és jó döntésnek tartom, hogy másnap Qom városa felé indultunk. Útközben már ki voltam pihenve annyira, hogy eszembe jusson a határon a vámtiszt szava: mivel tíz napnál tovább kívánunk Iránban tartózkodni, regisztrálni kell. Regisztrálni , regisztrálni, értette a fene, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, és Qom-i tartózkodásunk során már találtunk rendőrséget és vámhivatalt is nyitva, ahol addig próbálkoztam, amíg meg nem tudtam mi vár ránk: A határ után egy Khoy nevű városba kellett volna mennünk regisztrálni és iráni ideiglenes rendszámot vásárolni.
Szállásunk Qom városában.
Közben azonban ebben a csodálatos városban is rengeteg szép és szent látnivaló akad. A város a síita iszlám fő vallási központja, a központban lévő mecset a szálloda ablakából is látható volt.
Qom, látkép.
Feleségemmel a vallási előírásoknak megfelelően felöltözve megpróbáltunk bejutni. A bejáratnál a Pazdar (vallás – rendőrség) tisztviselőjéhez mentünk, aki a mecset „igazgatója” elé vezetett minket. Nagyon megérintett a belépés, mert bár tudta, hogy jönni fogunk, mert kísérőnk rádión bejelentett minket, egy két percet várakoznunk kellett a bejárat előtt. Figyelmesen körbenéztem, és láttam, a belépéshez mindenki leveszi a cipőjét. Én is így tettem, a szőnyegre már cipő nélkül léptem. Feleségem kint várt, én türelmesen vártam a szőnyeg szélén, majd rövidesen bevezettek az „igazgató” elé. Udvariasan végigpillantott majd megkérdezte mit szeretnénk angolul. Elmondtam, hogy honnan jövök, és bár római katolikus vagyok szeretném megnézni ezt a szent helyet. Bólintott, majd a kísérőnknek mondta, hogy vezessen körbe minket.
Az Imamzadeh Hamzeh-sírtemplom látogatása után már találtam egy vámhivatalt, ahol meg is értették mit szeretnék kérdezni a határon kapott papírokkal kapcsolatban. A legnagyobb sajnálatomra visszairányítottak az Urmia tó melletti városba, Khoy-ba. Ott lehet egyedül a regisztrációt és az iráni rendszámot elintézni. Másnap, október 17.-én hétfőn fölkerekedtünk és elindultunk Khoy városába. Már ismerős hegyeket láttunk a határ felé közeledve.
Khoy felé.
Útközben sokat nézlődtünk fényképeztünk, de folyton azon járt az eszem,hogyan fogok rendszámot szerezni, megtalálni a kívánt hivatalt.
Qom – Khoy, versenyfutás a rendszámért.
Estére értünk Khoy városba, ahol nem volt szállásunk kénytelenek voltunk azt helyben keresni. De írva van, hogy aki keres az talál, szerencsénk lett: jóindulatú szállásadót találtunk, aki még a nyelvi félreértés ellenére sem akart lehúzni, hanem az általa előre kért összeget fogadta csak el.
Másnap reggel útbaigazított minket, majd délre már fel is szereltem a kocsira az iráni ideiglenes rendszámot. A rendszám kaland után újraterveztük az utat, és mivel az Urmia tó keleti partján érkeztünk most nyugatról kerültük a tavat.
Útmenti falatozóban ettünk.
Útközben beülős sütőben ettünk és a kisebb forgalmú vidéki utakon végre szabadnak éreztük magunkat. A tavat középen átszelő útról megálltunk sót gyűjteni, ebből még a mai napig maradt.
Az Urmia sóstó partján.
Átszelve a tavat, délnek vettük az irányt, a tó déli végénél kerestünk szállást. Ezen a szálláson volt az egyik legemlékezetesebb éjszakánk, mert a légkondicionáló központi csővezetéke jóvoltából szinte kézzelfogható közelségbe került egy heves szerelmi együttlét! A hangok a szellőzőből jöttek, és csak röhögni tudtunk a fáradtságtól. Másnap egy hegyi hotelfalut és sziklabarlang települést néztünk meg.
Sziklahotel a hegy oldalában
A kis faluban sétálgattunk, és a piacon aszalt gyümölcsöt vásároltunk az útra.
Sétálgatás a falubanSzárított aszalt gyümölcsök
Eddigre már megszoktuk a perzsa számokat, és egyre jobban boldogultunk a piacokon is. Innen már a világörökségi helyszínként megőrzött Takht-e-Soleyman volt a következő úti célunk. Az út során már bepillantást nyerhettünk a helyiek életébe és különösen közlekedési szokásaikba.
Teherautó megrakva.
A világörökségi helyszínről még az utazást előkészítő keresés során értesültem, azonban annak jellegéről nem tudtam szinte semmit.
Először egy hidrotermális kúp és az oldalába épült települést néztünk meg.
A világörökségi helyszínek egyike.
A területre felérve egy másik romvárost pillantottunk meg a távolban.
A távolban a világörökségi helyszínen lévő romváros.
A város szinte alig volt észrevehető mert ha árnyék vetődött rá, teljesen egybeolvadt a háttérrel. Elhatároztuk hogy azt is felkeressük.
Ősi romváros a felhő árnyék határán.
Felérve a hidrotermális kúp tetejére a kürtőbe fényképeztem egyet, majd visszaindultam feleségemhez.
A hidrotermális kürtő belülről nézve.
Néhány perc autózás után elértük a romvárost, amit bejártunk. A belsejében szintén hidrotermális jellegű forrásból táplált tó volt, ez volt az itt élő emberek vízforrása. A kis tó köré épült a város.
Az UNESCO világörökségi helyszín táblája.Úton a bejárat feléA romváros közepén lévő tó.Épületek romjaiPillantás az előző helyszínre.
A világörökségi helyszín után folytattuk utunkat és Tuyserkan városban aludtunk. Ebben a városban van Habakuk próféta sírja és emlékhelye.
Másnap reggel (október 10, csütörtök) úgy határoztunk, hogy alacsonyabb rendű utakon elkerüljük Iszfahánt és leautózunk a tengerpartig. Sajnos, ez hiba volt. Amint Daran városánál megkezdtük az elkerülő utunkat Chadegan városban a hatóságok udvariasan tudomásunkra hozták, hogy mi tulajdonképpen onnan Iszfahánba szeretnénk menni. Nem ellenkeztünk, hanem követtük az útmutatást: a széles sárga utakat választottuk ezentúl.
Utunk Chadegan városig.
Folytatása következik…
Út közben, ahogy kijöttünk a hegyek közül forgó porördögöt sikerült lefényképezni.
Iszfahán előtt egy porördög.
A chadegani események után estére Iszfahánba értünk, a Hotel Persepolis szállodában két napra vettünk szállást. Este aludni tértünk, és másnap reggel városnézésbe kezdtünk. Iszfahán főterét körbejártuk, és gyönyörködtünk az építészet és a belső kert szépségében.
Iszfahán főtere és benne a park.
A városban sétálgatva eszembe jutott, hogy közeledik feleségem születésnapja, és a főutcán a kiszáradt folyómeder felé menet egy aranyműves boltjában szép gyűrűt vettem neki ajándékba.
Egy részlet Iszfahán főterét körülvevő belső homlokzatról.
A séta közben a pékségeket és a cukrászdákat külön kerestük, mert csodálatosan finom süteményeket lehetett szinte fillérekért vásárolni. A közelgő hétvége miatt nagy élet volt a városban, éttermeztünk és visszatértünk a szállásunkra.
Kávézó és kerthelyiség a kiszáradt folyó partján.
Másnap pékséget és kisboltot kerestünk, a helyben népszerű ISTAK alkoholmentes ízesített sörből jól bevásároltunk, lavas kenyeret vettünk meg lekvárokat az útra.
Nem volt hosszú út hátra, elkerültük a mellékutakat, és a térkép szerint mentünk a Perzsa-öböl felé.
Chadegan – Iszfahán – Busher. Úti cél a tengerpart.
Amint a tengerparthoz közeledtünk a nagy iráni fennsík széléről leereszkedtünk, egyből megváltozott a táj és a klíma: megjelentek a pálmaligetek és 45 fok fölé emelkedett a külső hőmérséklet.
Az iráni fennsík széle a tenger felől nézve.
A tengerpartra késő délután érkeztünk, szállást elég nehezen találtunk. A tengerparton nagy élet volt este, mi is vendéglőztünk egy jót, és utána aludni tértünk.
Másnap reggel indulás előtt kiültem a tengerpartra és gyönyörködtem a hullámokban. Most voltunk legtávolabb hazánktól, otthonunktól, eddig 7413 kilométer út volt mögöttünk. Az utazások során egyre gyakrabban jutottak eszünkbe az otthoniak, szüleink és testvéreim. Hogy ne uralkodjon el rajtunk a fásultság utazás közben játszottunk a feleségemmel: mindenféle ételeket főztünk, készítettünk gondolatban olyan alapanyagokból, amit itt nem nagyon lehetett megszerezni. Csülök, oldalas és kolbász felhasználásával gondolatban töltött káposztát, csülöksültet Pékné módra és csabai karajt készítettünk!
A Perzsa-öböl partján.A Perzsa-öböl Busher felől nézve.
Visszafelé a fennsíkra felemelkedve csodálatosan szép kietlen völgyeken át vezetett az utunk.
Útban Shiraz feléTerveink szerinti útvonal, megállók nélkül.
Shiraz városába október 23.-án érkeztünk meg, és viszonylag jó szállást is találtunk. Parkolni azonban külön a tulaj kertjében parkoltunk, mert a hotelnek nem volt parkolója. Két napot töltöttünk itt, és ezalatt egyrészt a városban látogattunk nevezetességeket, másnap pedig Perszepoliszt kerestük fel.
Shiraz, Karim Khan citadellaMozaik a bejárat felettA turista szobor mellettMásik oldala a citadellának.
A palotát körbejárva megtaláltuk a bejáratot, és gyönyörű belső kert tárult elénk.
Megdöbbentő különbség a palotán belül és kívül: A kert csodálatos!
Bent történeti kiállítás volt, megnéztük és utána jót kajáltunk egy csirkesütőnél.
Felfrissülés egy csirkesütőnél.
A csirkesütő után a helyi egyetem botanikus kertje és az iráni költő Hafez síremlékének megtekintése következett. A kert nagyon élénk, szépen gondozott volt.
Shiraz, botanikus kert.Feljáró Hafez sírjához.A költő kőkoporsója.
A síremléket rendszeresen látogatják, és sokan még sírnak is mellette.
A városnézés végére került az éppen felújítás alatt álló rózsaszín mecset, mely a mozaikjainak alaptónusáról kapta a nevét.
Shiraz. Naser Ol-Molk mecset, főbejárat (2011)Naser Ol-Molk mecset, belső udvar, 2011A mecset belülről.Mecset belseje a felújítás közben (2011)
Az utunkról fáradtan visszatérve a szállásunkra pihenni tértünk, hogy másnap a világörökségi helyszínként elismert Perszepoliszt meg tudjuk nézni.
Reggel korán indultunk, ekkor még nem volt olyan meleg mint később. A bejáratnál hatalmas parkoló utalt a forgalomra, sajnos a személyautókkal az üresség ellenére sem lehetett a bejárathoz parkolni, mert oda a buszok helye volt kijelölve.
A romok között vezetett túrán vettünk részt, végigjártuk az ókori palota romjait, amit Nagy Sándor katonái gyújtottak fel a győzelmi mulatozás során.
Relief a palota faláról.Perszepolisz, látkép.A romok közt.Magyar „nemesi” falfirka.
A romok között járkálva Széchenyi Andor 1892 december 3.-ai látogatásának nyomaira lettem figyelmes. Mondjuk nem egy szép szokás a falak összekarcolása, de hát akkoriban ez biztos elfogadott volt.
Perszepolisz után Paszargadai következett. Itt csak néhány képet készítettünk mert már nagyon fáradtak voltunk a melegtől.
Paszargadai, síremlék.
A városba visszatérve nagyot pihentünk és Yazd felé vettük az irányt. Shiraz városát a határánál a Korán kapun keresztül hagytuk el, megálltunk néhány fénykép készítésére majd nekilódultunk az előttünk lévő útnak.
Shiraz Korán kapu
A kapu közelében szintén pihenőpark, amit mindenki használ, mégis nagy a rend és a tisztaság.
Pihenőpark a Korán kapu mellett.
Útközben egy korábban talált nevezetességet – nagyon idős fát – is meg akartunk nézni, de sajnos nem tudtam róla magot gyűjteni. Őr vigyázta és be is volt kerítve.
A leírások szerint ez a fa négyezer éves.
Estére, október 25.-én, utazásunk tizenötödik napján fáradtan érkeztünk Yazd városába, ahol eléggé nehezen találtunk szállást és éttermet, de aztán minden jóra fordult, és jó ellátásban volt részünk.
Yazd, Vízművesek tere
A szállásunkon a lassan közeledő hazatérésre várva lakomát csináltunk és vizipipáztam.
Gyümölcsök és vizipipa.
Másnap Yazd környékét jártuk le, elmentünk a zoroasztriánus temetőbe és egy taxis megtanított minket gránátalmát hámozni iráni módra. Meg kell jegyezzem mind az iráni gyümölcsök és az iráni konyha nagyon finom volt. A gránátalmák hatalmasak voltak, az itthon kaphatóak a nyomukba sem érnek. Néhány alkalommal étteremben és út menti falatozóban kipróbáltam mindenféle kebabot és szendvicset. A kecske nyelves különlegességtől csirkés szendvicsig. Én magam a fűszeres ízek híve vagyok, de itt az ételek inkább illatosak mint ízesek: nem nagyon találkoztam igazán csípős étellel. Itt kell megemlíteni az egyik kedvencemet a dizi (abgoosh) leves. Erre külön eszközük van egy alumínium serleg és egy alumínium öntvény döngölő. Ez egy birkagulyásra emlékeztető leves, a belevalók nagyon puhára vannak főzve. Az ételt egy serlegben adják, ennek a tetejéről a levet le lehet kanalazni, majd a döngölővel összetöri az ember a sűrűjét és egy lavasba tekerve különféle illatos zöld fűszerekkel fogyasztja.
Yazd, vízművesek tere este.Yazd, a Szél tornyai. Zoroasztriánus temetkezési hely.
Folyt. köv….
Yazd után már vágytunk hazafelé, azonban nem akartuk kihagyni az iráni sivatagot. Így Semnan felé vettük az irányt.
A sivatagi út szép volt, de a fáradtságtól nem tudtuk már befogadni az élményt. Október 27.-én, csütörtökön értünk a sivatagba, és egyre szótlanabbakká váltunk. Út közben megálltunk gyümölcsöt ettünk és néztük a természet szépségét, de mindkettőnknek erős honvágya lett:
A sivatagban elhatároztuk, hogy vízumunk lejárta előtt egy nappal hazafelé indulunk, és nem várunk az utolsó napig. Visszagondolva ez nagyon jó döntés volt, mert pénteken viszonylag kis forgalom mellett eljutottunk Tabrizba, ahol ismét a Hotel Darya volt a szállásunk.
Másnap indultunk a határra, már az útlevélbe a határőr be is pecsételte a kiléptetést, amikor rájöttek, hogy az ideiglenes iráni rendszámot nem adtuk le Khoy városban. Titkon reméltem, hogy megtartom szuvenírnek, de bizony vissza kellett fordulni és leadni a rendőrségen, ahol azt megkaptuk.
Némi küzdelem árán ez sikerült, és délután szerencsésen átléptünk az iráni – török határon. Hosszú út volt még hazáig, de egyre jobban szerettünk volna már hazaérni, lefürödni és saját ágyban aludni. Minderre október 31.én hétfőn este 13630 kilométer megtétele után lett lehetőségünk.
Fáradtan, elcsigázva értünk haza, anyósom és anyám otthon előre elkészítette az ebédet és vártak bennünket. Jól esett ez, mert nem kellett aggódni a ház miatt, hiszen vigyáztak rá. Jó volt a húsleves és a rántott hús , a megszokott hazai disznókarajból. Rövid élménybeszámoló és ajándékok átadása után aludni tértünk. Átaludtunk egy napot majd örömmel állapítottuk meg feleségemmel: nagyon szép utunk volt, de a legjobb otthon!
Szívesen fogadok észrevételeket, kérdéseket, információim ugyan 9 évesek, de minden érdeklődőnek igyekszem segíteni. Kommentben válaszolok!
Történt egy szép napon, hogy fiamnak születésnapja közeledett. Megkérdeztem tőle, milyen tortát szeretnél? A válasz jött:
Pizzát kérek!
Ez nehéz ügy! A gyermek pizzát szeretne, torta helyett. Nade mégis, egy pizza szülinapra? Nem lehetne emlékezetessé tenni? Dehogynem. Készítsünk el egy pizzatortát!
Mivel gyakorlott pizzasütögetők vagyunk, önmagában nem okoz problémát a pizzatészta, és nagyon finom tésztareceptünk is van hozzá. Azonban, ha ezt torta magasságúra akarjuk készíteni néhány problémával meg kell birkózni:
Sülés egyenletessége kívül belül
Sajtok viszkózus folyása
A torta állékonysága
Ezért úgy döntöttem, a tészta lapokat elősütöm, majdnem készre, és ezekből építem a tortát.
Pizzatorta alaplemez körbevágva, és pizzaszósszal megkenve.
Az elősütött lapot körbevágtam, hogy a tortaformába illeszkedjen. Megkentem pizzaszósszal és elkezdtem az építkezést. Megraktam sajttal, szalámival , majd a következő körbevágott lap jött.
Pizzaszósz, kétféle szalámi feltéttel
Ezt is hasonlóan az előzőhöz készítettem, ügyelve hogy ne legyen túl sok a feltét.
Az első szint elkészült.
Az első szint után jött a második. Szintén elősütött pizzalap és szósz, majd feltétek. Itt a sajtot bővebben adtam, hogy jól meg tudjon pirulni a tetején.
A második szint kész, a pizzatorta elérte a teljes magasságát.
Hogy a töltelék sütéskor ne folyjon ki az torta oldalán ezért az elején félretett pizzatésztából vékony szalagot nyújtottam, majd betekertem vele a tortát, és így raktam rá a tortaforma oldalát.
A pizza oldalborítását nyers tésztából készített szalagból csináltam.
A pizzatorta tetejére tettem a jalapeno paprikát hagymát, és sajt borítást. Az elkészült művet előmelegített sütőben negyven percig sütöttük, majd tálaláskor kivettük belőle.
Elkészült a pizzatorta.
A szülinapi ebédre ezen kívül még csabai karajt is készítettem ami nagyobbik fiam kedvence.
Az ünnepi asztal másik fontos eleme a csabai karaj.
Tamás boldogan szelt a pizzatortából elsőként, és a torta sem esett szét!
Tamás fiam ügyesen felvágta a pizzatortát. Most ugrik a majom a vízbe, kiderül milyen ízű lett.
El kell mondjam, várakozáson felül finom lett a pizzatorta, és mindenki pukkadásig ette magát.
Hű de finom!
Hát így lett a fiam születésnapjára pizza is és torta is. Mindenkinek bátran tudom ajánlani, mert könnyen elkészíthető bőséges és nagyon finom. Mindenkinek jó étvágyat kívánok hozzá!
Öcsémtől ötvenedik születésnapomra kaptam a borítóképen lévő festményt, és ennek történetét szeretném ebben a posztban elmesélni.
Feleségemmel régóta tervezgettük, hogy egyszer egy hosszú hétvégére elmegyünk és pecázunk egyet. Alapvetően nem szeretem a kimondottan horgászcélra szolgáló horgászkabinos pihenési lehetőséget, mert a tógazda megélhetését leginkább a vendégházak számának növelésével, így a vendégek sokaságával érik el. Ez magával hozza a nagy horgászatok esti levezetését, és akkor oda a nyugodtság. Nagyon szerettük volna már megtalálni azt a helyet Magyarországon, ahol halat is lehet fogni, ahol nyugodtság van, és a vendégek sem zavarják egymást a kikapcsolódásban.
Feleségem sok hirdetés közt találta a Bónom-zug (Körös holtág) partján lévő nyaralót, amit tulajdonosa alkalmanként kiadott. Ez a kis ház megfelelt az elvárásainknak, bár a korai időpontot tekintve (március 15) nem sok lehetőséggel biztatott. Pergetőbotot vittem magammal, és egy fenékhorgász felszerelést.
Felkészülés a horgászatra
A helyi horgászrendet elolvasva sajnos a pergetés tiltott horgászmód volt a vízen, ezért arra egyszerű úszós szereléket szereltem, és csontival és középkukaccal vártam a kapást. A másik botot fenékhorgászathoz készítettem elő, etetőkosárral és két horoggal.
Bónom-zugi horgásztanya parti látképe.
A horgászvödörbe pontyozó etetőanyagot kevertem vízzel, majd a stégen megkezdtem a pecázást. A táj nyugodt és csendes, az időjárás hűvös, kimondottan hideg volt. Néhány helybéli szintén megpróbálta a horgászatot, de csak a szórakozás kedvéért, igazán ilyen hűvös időben nem sok értelme volt az egésznek.
Horgászat kezdete
A horgászat közben figyeltük az ébredező természetet, a vonuló madarakat, és a környéket: szinte tökéletes volt a csend és a mozdulatlanság.
Semmi jele sem volt a vízben életnek: sem az úszón sem a fenéken nem történt semmi. Hogy ne unjam el magamat, sorra vettem a következőkben megoldandó problémákat, gondolkodtam hogy mit és hogyan szeretnék tenni, majd feleségem is csatlakozott hozzám. Egymás mellett fagyoskodtunk és hallgattunk, vártuk a kapást de az valahogy csak nem akart jönni.
Eszembe jutottak a házigazda szavai, amikor mondta, hogy a héten még hajnali jég is volt a vízen, de nyughatatlan természetem már nagyon hívott a vízpartra.
Horgászcsónakban
Néha a nap is kisütött, de alapjában felhőzettel borított ég volt. Amíg a fenékhorgász szerelék ázott én az úszóval próbálkoztam itt-ott.
Persze eredmény nélkül, és egyre jobban fogyott a reményem a fogást illetően.
Az idő haladtával a fenekező botomat gyakrabban cseréltem és bevetettem a titkos fegyveremet is: az önetetőbe rakott csalimasszához néhány csepp vajsavat adtam. Ez nagyon büdös volt, de hát mit meg nem tesz az ember a sikerért!
Szorgalmasan dobáltam az úszómat ide – oda, hogy hátha sikerül valamelyik öngyilkos halat eltalálnom, azonban semmi eredménnyel sem jártam.
Várakozás a halra
Amikor eluntam az úszós horgászatot, a fenekező bothoz mentem, hogy frissítsem rajta az önetető kosár tartalmát, de amint elkezdtem kihúzni a szereléket, valami furcsa rántást éreztem a zsinóron.
Óvatosan felemeltem a botot, majd egy határozott emelő mozdulattal megfeszítettem a zsinórt, és akkor elkezdődött a ciri-buri!
Beindult az orsó, csörgött a fék, és lazítanom is kellet rajta, mert nem bíztam a zsinór erősségében a húzóerőt megtapasztalva.
Folyamatosan feszesen tartottam a zsinórt: amikor a hal felém közeledett tekertem az orsót mint a güzü, amikor a hal nekiiramodott akkor a féket lazára véve adtam neki a zsinórt. Már körülbelül öt perce küzdöttem a hallal amikor észrevettem, hogy feleségem izgatottan figyel, és szurkolt a sikeremért a stégről, én meg végre ki tudtam lépni a csónakból, és biztos talaj lett a lábam alatt!
Fokozatosan, figyelve a hal fáradását szorítottam a féken és húztam egyre beljebb a zsinórt. Néhány pillanatra azt hittem a lazulás miatt, hogy elment, leakadt a hal, aztán újra nekilódult!
Húsz perc küzdelem után ért az igazi meglepetés, miután feleségem átvette a botot, én meg szákoltam a halat: nem fért bele a szákba, kiemelés közben a szák kerete eltört. Így a hálóval emelni nem tudtam, csak a stéghez húztam a halat. Kézzel emeltem ki, vigyázva nehogy megszökjön, mert a zsinór nem a hal szájából lógott!
Hal a stégen!
Már ezen a képen is látszik, a hal farkának alsó részébe akadt horog, ami szinte belenőtt a csontba. Az én horgom ehhez a horoghoz kapcsolódó szerelékbe akadt bele.
Hal a stégen 2
A bal térdemnél látható a nagyon gyenge szák tartó törött vége. Ez bizony nagyon hitvány darab volt, de kihúztam vele a halat.
Közben azon gondolkodtam, hogy mit is kezdjek ezzel a szörnyeteggel: hűtő kapacitásunk nem volt, a hal romlandó hogy vinném haza, és egyébként is ez busa, és nem szeretem a száraz húsát.
Hal a stégen 3
Feleségem szorgalmasan fényképezett, és a túlsó oldalról is figyelő tekintetek kereszttüzébe kerültem: Hogy lehetett ekkora mázlija ennek az embernek – hallottam a hitetlenkedő hangokat.
Mindeközben már éppen megsajnáltam volna a halat és a visszaengedésen kezdtem gondolkodni, de a szomszéd bácsi figyelő tekintete felkeltette érdeklődésemet: Megkérdeztem, elfogadja-e ezt a halat ajándékba, mert én sem elvinni nem tudom, és mi nem is szeretjük, mert sok apró pikkelye van, macerás a pucolása és a húsa sem finom.
Hal a stégen 5
Az öreg bácsi azonnal igent mondott, és hozzátette, ő ismeri a módját hogyan kell elkészíteni és szereti is a busát.
Remegő kézzel és térddel adtam át neki a halam, miután a fénykép elkészült és akkor euforikus állapotban rögtön egy sört és egy unikumot legurítottam. Aznapra már többet nem mentem a vízpartra, délután még jót sétáltunk a környéken és másnap indultunk haza.
Életem legnagyobb halfogása volt, nagyon sportos, küzdős és hosszú fogásélményt nyújtott ez a hal. Sokszor gondolkodtam el ennek a helyzetnek az allegóriáján: teljesen reménytelen helyzetben, amikor senki sem látja értelmét a próbálkozásnak, egy más által gereblyézve megakasztott busát (mert ez a hal planktonevő, fel sem veszi a horgot) a farkánál fogva – egy etetőkosárba akadva – ki sikerült fogjak.
Hát ez nagy szerencse! De aki nem próbálkozik, annak sose lesz szerencséje!
Kifáradva érkeztünk a santiagói Arturo Merino Benítez repülőtérre a patagóniai kirándulásunkról. A repülőgép este tíz óra körül kis döccenéssel ért földet, kiszálltunk, majd a csomagjainkat felvettük. Mivel a gépünk a másnap reggeli órákban indult, így úgy döntöttünk, hogy a reptéren töltjük az éjszakát.
A reptéren alvásra, fekvésre alkalmas helyet nem nagyon találtunk, így egy szegletben a délről magunkkal hozott kaját megettük. A hamburgeres, ahol érkezésünkkor jót ettünk, most nem volt nyitva, mert személyzet váltás volt. Elsétáltunk a reptér egy félreeső részére, a VIP váró előterébe, ahol a biztonsági őr rendes volt velünk, és megengedte hogy a hajnali két órás zárásig ott legyünk.
Hajnalban amint a check-in pult kinyitott, odasiettünk. Bár a Húsvét-sziget chilei külbirtok, mégis úgy kezelik, mintha államhatárt lépnénk át: útlevél ellenőrzésen estünk át. Az ellenőrzés kiterjedt a szállásfoglalásra is: a tisztviselőnek be kellett mutatni a szállásunk visszaigazolását. Szerencsére ezt ugyan nem nyomtattuk ki, de a tisztviselő biztosított internet hozzáférést és egyszerűen elegendő volt bemutatni a visszaigazoló e-mailt. Rögzítette és ellenőrizte a levél feladóját és beengedett a tranzit váróba.
Innen már repültek a percek : rövidesen felszálltunk a Dreamliner fedélzetére, a gép nekilódult a futópályának, és már úton is voltunk a Húsvét-sziget felé.
Érkezés a Húsvét-sziget repülőterére.
Az utunk nagyon kellemes volt – meglepő volt a korábbi belföldi járathoz képest. Az ellátás és a kiszolgálás jó volt, és a gép kifogástalan, csendes szinte már tökéletes. A szigetre érve a kiszálláshoz a gép az apron-hoz gurult, lépcsőt toltak a gép oldalához, majd „Séta indul!” felhívásra szépen elindultunk a fogadó épület felé. Itt célszerű rögtön megvenni a teljes szolgáltatást nyújtó belépőt a nemzeti parkokba, ami kettőnknek 160 dollárba fájt.
Az ellenőrzések után kiérkeztünk a repülőtér kicsiny de zsúfolt parkolójába, ahol megtaláltuk a szállásadónkat. Nagyon kedvesen fogadott minket, virágot kaptunk a nyakunkba, majd elindultunk az ő mikrobuszukkal.
Útban a szállásra megmutatták nekünk a boltot, a postát – itt lehet pecsétet kapni az útlevélbe – és még néhány helyi mulatót. Néhány perc autózás után érkeztünk a város peremén lévő motelbe, ami nyugodt, csendes helyen, közel az óceán partjához helyezkedett el.
Érkezés a szállásra.
Még érkezésünk órájában ágynak dőltünk, de megkértük a tulajdonost, hogy segítsen helyi idegenvezetőt szerezni nekünk. A válasz nem késlekedett, még a délután folyamán összehozott minket a vezetőnkkel, aki a következő két napon egy terepjáróval elvitt az összes nevezetes helyszínre minket. Így nem kellett sem járművet bérelni, sem bánkódni utólag egy kihagyott nevezetesség miatt. Mindenkinek merem ajánlani, a napi 120 dollárért egész napos kényelmes programot vásároltunk.
Szállásunkról sétálva értük el a Csendes-óceán partját.
A szálláson kipihentük az előző nap fáradalmait, majd sétáltunk, kerestünk egy éttermet, és élveztük a helyet. Különleges érzés volt, mintha Thor Heyerdahl könyvébe toppantunk volna be: A tengerparton megláttuk a szobrokat, amiket gyerekkorom óta vágytam látni. Ez a vágyakozás szüleim könyvespolcának átböngészésekor kezdődött, amikor kezembe került apám egyik sokat olvasott könyve, Thor Heyerdahl: „Aku-Aku, a Húsvét-sziget titka.” Az elnyűtt borítón lévő kép megelevenedett bennem, amikor megláttam a szobrokat. Amikor később egyszer öcsémmel évődve beszélgettünk, hogy ki hova tervez utazni a családjával, akkor született meg bennem a végső döntés, erre a különleges szigetre mindenképpen el fogok utazni!
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor hazafelé lépkedtünk szótlanul az óceánparton. A parti séta után visszaindultunk feleségemmel a szállásunkra, és izgatottan beszéltünk a következő napi programunkról. Tervezgettük, merre, mit és milyen sorrendben szeretnénk meglátogatni, és mint utólag kiderült – teljesen feleslegesen.
Visszafelé a tengerpartról a szállásunkra.
A szállásra érve csodálatos kerti növények fogadtak minket. Érdekes volt megfigyelni a levegő fűszeres illatát, és a dísznövényeket, amiket eddig csak cserépben láttam.
Szállásunk előkertje.
Hamar állom jött a szemünkre, majd másnap kezdődött a kalandunk.
Folytatás következik hamarosan…
Másnap reggeli után megérkezett Nicolas, a vezetőnk. Először megmutattuk neki a korábban a reptéren már megvásárolt látogató jegyet a nemzeti parkba, és megfogadtuk a tanácsát a sorrendet illetően.
Tudni kell, hogy a szigeten a látványosságok jó része szabadon látogatható a megvásárolt jeggyel, azonban két terület, a az „Ahu Tongariki” és az őslakosok életét bemutató park csak egyszer nézhetőek meg. A látogatást a jegyekre pecsételéssel tartják nyilván. A többször látogatható helyeken is alkalomszerűen van ellenőrzés, de a már lepecsételt jeggyel is beengednek.
Sátorház
A területet bejárva megismertük a szigetlakók történetét, életkörülményeit.
A kövekkel körberakott kis kertekben a szálló sós vízpermet ellen védett helyet hoztak létre, itt növényeket termeltek.
Az őslakosok életkörülményeinek megismerése után a hatalmas kőszobrok meglátogatása következett:
Elsőként egy szobor szeretnék mutatni, aminek az ufológusok nagy figyelmet szenteltek: a szobornak több keze van mint szokásos.
A négykezes moai. Ahu Huri A Urenga.
Azonban vezetőnk meggyőző magyarázata szerint a szállítás közben letört az eredeti keze, majd új kezet faragtak a szoborra.
Talán a legmonumenetálisabb szoborcsoport volt a következő állomásunk.
Ahu Tongariki, üdvözlet ez édes öcsémnek!
A hatalmas szobrokat szemlélve, némán, áhítattal lépkedtünk a fűben. A talapzat nem közelíthető meg, csak körbejárható. Érdemes megfigyelni, hogy a szobrok háttal állnak a tenger felé. Innen az egyik kőbányába vezetett az utunk, ahol a szobrokat a hegy tufás kőzetéből az őslakosok kivájták, kifaragták.
A szobrokat a kőzetből vágták ki.
Itt több készülő moait is láttunk. A kőbányát az őslakos kultúra hanyatlása során felhagyták.
A nap végén Hanga Roa városba visszatérve már sajnos a posta zárva volt, így az útlevél pecsételés elmaradt. Szép és fárasztó nap volt mögöttünk, a városban vettünk némi élelmet és a közös főzőkonyhában estebédet készítettünk magunknak. Itt étkezés közben ért minket a következő meglepetés: szomszédaink, egy másik házaspár szintén magyarok voltak! Milyen kicsi a világ, és magyarok mindenütt vannak!
A kirándulásunk sikerességén felbuzdulva a másnapi folytatásra ismét felkértük vezetőnket, majd pihenni tértünk.
Folytatása következik hamarosan…
Kilátás a fennsíkról.
Másnap, ébredés és reggeli után kávéztunk a kertben, vártuk a vezetőnket. Várakozás közben beszélgettünk és gyönyörködtünk a virágokban.
A szállás kertjében néztük a virágokat.
Rövid várakozás után megérkezett vezetőnk, és útra keltünk a terepjáróval. Első állomásunk a Rano Kau-vulkán krátere volt, majd a hozzá közel eső Orongo, ahol a szigetlakók madárember kultuszának időszakában a versenyek zajlottak. Itt a megmaradt romokat néztük meg.
Rano Kau-vulkán kalderája.
A vulkán kráterének belső oldala napjainkban a szigetlakók által művelt terület, oda turistáknak nem lehet belépni. Felosztották egymás közt a területet, és ott mindenki műveli a saját kis földrészletét.
A madárember kultusz során a vulkán kráterén keresztül vezetett a verseny útja, aminek győztese a következő évben a szigetlakók vezetője lett.
Orongo romjai mellől a tenger Motu Iti (háttérben), Motu Kau Kau (középen)
A csodás panoráma megtekintése után a sziget belsejébe vezetett az utunk, ahol a moaik haját adó vörös köveket bányászták. Először visszasétáltunk Rano Kau kráteréhez, majd innen terepjáróval folytattuk utunkat.
Rano Kau krátere.
A kőbánya után felkerestük a felfedezők ahu-it, amiknek a különleges elhelyezése első pillantásra feltűnt: a szobrok a sziget többi szobrától eltérően az óceán felé néztek.
A felfedezőket fogadó moaik.
Innen a tenger partjára sétáltunk, és idegenvezetőnk megmutatta az őslakók egyik szakrális helyét, a „világ köldökét”. Az itt lévő nagy kő magnetit volt, és ennek segítségével mágnesezték fel az iránytűiket az őslakók.
Ez tulajdonképpen a pilisi szív-csakra párja is lehetne, gondoltam, bizonyíthatná-e föld ősi magyar eredetét… Ezek a gondolatok voltak a fejemben, aztán meggondoltam magam, amikor a vezetőnk kérdésre az őslakók kannibalizmusát sem tagadta. Ez biztosan nem a magyarok földje…
Aznapi kirándulásunk az Anakena parton ért véget, itt pihentünk és fürödtünk egy keveset, majd visszatértünk szállásunkra. Sajnos ez alkalommal is lekéstük a postát, így nem lett pecsétünk az útlevelünkbe. De emléknek megtartottuk a szorgalmasan pecsételt nemzeti park belépőjegyet.
Húsvét-sziget naplemente
Este, – mint gyakorlott megtekintők – kiültünk megnézni és végigfényképezni a csodás naplementét, és magunkba szívni ennek az érdekes helyszínnek a végtelen nyugalmát. Sötétedés után indultunk haza feleségemmel, és aludni tértünk.
Másnap vendéglátóinkat megkértük, hogy leveleinket adják postára, mert ezt elmulasztottuk, és ez jó ötletnek bizonyult: néhány hónap múlva mindenki megkapta tőlünk a neki címzett képeslapot.
Elvittek minket a repülőtérre, ahol már sokakkal együtt vártuk a kontinensre visszatérő gép érkezését.
Az ellátás most is kiváló volt, késő este érkeztünk vissza a santiagói Arturo Merino Benítez repülőtérre. Először az érkezésnél megismert hamburgerest kerestük fel, itt múlattuk éjfélig az időt, majd a kocsikölcsönző felé vettük az irányt.
Következett Juan Carlos mutatványa és az északi kaland, de ez már egy másik poszt lesz a jövőben.
Köszönöm az érdeklődők kitartó figyelmét, és várom a kommenteket!
Vannak mondatok, amik megragadnak az ember fejében, váratlanságuk és meglepő tartalmuk miatt. Egy ilyen mondatról szól ez a poszt.
Körülbelül tíz éve, hogy feleségemmel elhatároztuk, hogy felkeressük húgomat Moszkvában, ahol ők akkoriban éltek. És – hogy izgalmasabb legyen a dolog – elhatároztuk, autós kiránduláson tesszük meg ezt az utat.
Hajnalban indultunk Budapestről, még reggeli váltás előtt értünk az ukrán határra. Rövid idő alatt beléptünk ukrán területre, majd átkeltünk a Kárpátokon. Lemberg, Zsitomír, Kiev volt a tervezett útvonal. Akkoriban egy I-GO navigációt használtam, MohaBá rendíthetetlenül sorolta a teendőket.
Az ukrán utak gyalázatos minőségűek voltak, de az autó szépen falta a kilométereket. Este, sötétedésre értünk Kiev alá, a jávorszarvashoz címzett fogadóban aludtunk meg. Sajnos már nem találtam meg a fogadó linkjét, azóta valószínűleg megszűnt vagy átnevezték.
Hajnalban indultunk tovább, hogy a reggeli forgalom előtt átjussunk Kiev utcáin.
A reggeli már a határ előtt ért minket, de muszáj volt sietni , mert nagyon hideg volt.
A határállomásra érkezve szerencsére nem kellett sokat várni, hamar átjutottunk. Egyszeri belépésre jogosító vízumunk volt, egészségbiztosítás és nemzetközi zöldkártya volt amit kértek még. A belépéskor vállalnom kellett, hogy az autót ki is fogom vinni az országból, egy külön dokumentumban rögzítették ezt.
A belépéstől néhány kilométer megtétele után az M3 útra tértünk rá, Brjanszk, majd Kaluga irányába.
Lepukkant orosz táj az útról fényképezve.
Izgatottan kerestük az első pénzváltót, majd a tankolás lehetőségét. Sajnos, az nem volt, így a benzinünk majdnem kifogyott volna, ha nincs egy marmonkanna velünk. Benzin betöltés után folytattuk utunkat. Jellemző, hogy amint hozzákezdtem volna a betöltéshez – tölcsérem nem lévén – egy egyszerű PET palackot vágtam szét, és ahogy szerencsétlenkedem a kannával és a tölcsérrel, már megálltak autósok, akik szívesen segítettek volna. Feleségemmel elboldogultunk, majd ettünk egy kis csokit és indultunk Moszkva felé.
Ekkor – ha jól emlékszem Brjanszk után – mondta MohaBá a poszt címét is adó mondatot „Menj tovább több mint ötszáz kilométert”!
Feleségemmel összenéztünk, és megjegyeztük, hogy még a navigáció sem tudja / akarja megmondani mennyi van még hátra. Átéreztem, hogy Napóleonnak és Hitlernek sem lehetett könnyű dolga. Az út gyatra, a forgalom minimális volt, de a gép szorgalmasan falta a kilométereket.
Meglepő volt, hogy már a Kárpátok óta egyetlen nagyobb nem emberi élőlényt – vadat, akár élő vagy elütött állatot – sem láttunk. Kihalt, szürke tél utáni mező volt a táj, ameddig a szem ellátott körülöttünk. Moszkva közelébe érve egyre szélesebbek lettek az utak, és nőtt a forgalom is. Az út mellett árusok gombát, marozskát, (mocsári hamvas szederből (Rubus chamaemorus) készült lekvár) mézet és füstölt halat árultak.
Moszkva előtt telefonáltam a húgomnak, hogy csak késő estére érünk hozzájuk, mert a forgalom egyre erősebb lett, és mi is megálltunk egy füstölt halat venni. Feleségemmel a vett halat úgy papírból felfaltuk, életmentő volt ez a kis kaja.
Moszkvába 2049 kilométer megtétele után fáradtan érkeztünk még éjfél előtt.
Másnap nagyot pihentünk és a városi forgalmat már ismerve tömegközlekedés mellett döntöttünk.
Moszkva, Taganszkaja, metróállomásról útban a titkos bunker felé.
Moszkvában a városnézést sétával kezdtük a Tverszkaja úton, a Vörös térig, majd a Kreml erődjét jártuk be.
Jurij Dolgorukij, Moszkva alapítójának emlékműve.
Továbbhaladva megérkeztünk a Vörös tér bejáratához. Az utunk előtt képről és a televízióból láttam a teret, és megdöbbentőek voltak a méretei.
A Vörös tér előtt.
A térre belépve végigjártuk a nevezetességeket, a Történeti múzeumot, a Lenin mauzóleumot és a Kreml erődjét is felkerestük. A mauzóleum mellett az erőd falába és a díszsírhelyekre temetett hírességek sírjait néztük meg. A neveket böngészve szinte hallható volt a történelem és az idő folyása.
Némán sétáltunk tovább a Kreml bejárata felé, az Ismeretlen Katona emlékműve, a Hős városok emlékművei mellett az Alekszandrovszkíj kerten át. A kerten át feljutva értük el a belépő kaput. Fent, az erődben láttuk a Cár harangot és a Cár ágyút.
a Cár – ágyú.
Sétánk után visszatértünk a szállásunkra, majd az élményektől és a gyaloglástól elfáradva elaludtunk.
Másnap ismét sétáltunk a Vörös téren, majd a Kremlben a Gyémánt – alap kincseit kerestük fel.
Ásványtani múzeum tárlója.
Megnéztük az Ásványtani múzeumot, és a Vörös hadsereg múzeumát. Itt vannak kiállítva a földön zárt tárlóban a hadizsákmányként lefoglalt II. világháborús német zászlók is. Láttuk továbbá Francis Gary Powers amerikai pilóta lelőtt U-2 kémrepülőgépének darabjait.
Sétánk során útba ejtettük a Megváltó Krisztus székesegyházat, amit a kommunista időkben leromboltak, majd a kilencvenes években nagyon szépen helyreállították.
Megváltó Krisztus székesegyház
Utunk során többször kajáltunk olcsóbb helyeken, például az ásványtani múzeum étkezdéjében, de a legjobb dolog amit találtunk, az egy önkiszolgáló étteremlánc üzletei voltak. Itt svédasztalos rendszerben többször degeszre tömtem magam.
Moszkva part, háttérben a Kreml.
A harmadik napon az Űrhajózási múzeumot és egy titkos bunkert kerestük fel a Taganszkaja metróállomás mellett.
Az Űrhajózási múzeum előtt az Interkozmosz emblémájához hasonló emlékművet és Koroljov szobrát láttuk a parkban.
Űrhajózási múzeum, 2009 Moszkva.
A múzeumban többek közt Koroljov személyes tárgyait, jegyzeteit is láttuk a kiállításon.
Koroljov emlékműve.
Gondolkodóba ejtett, hogy ez a társadalom mennyire értékelte az embereket, de különösen a tudósait, hiszen a híres repülőgép tervező Antonov és a rakétaprogram atyja, Koroljov egyaránt munkatáborban raboskodtak és embertelen körülmények közt szenvedtek.
A múzeum nagyon érdekes volt, láttunk rakétahajtóművet és az űrhajósok mindennapi élete során használt tárgyakat is.
RD-214 rakétahajtómű
A múzeumnak volt magyar vonatkozású része is: Az interkozmosz együttműködésben mindeddig egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalanról is látható volt kiállítási anyag.
Farkas Bertalan az első magyar űrhajós.
A nap végén elmentünk a Taganszkaja metróállomásra, amitől néhány lépésre nyílt a korábbi titkos bunker. Itt akkor amatőr kiállítás volt, amit fiatalok tartottak üzemben. Lefelé 310 lépcsőn kellett lemenni, felfelé szerencsére lift hozott fel minket.
Moszkvai tartózkodásunk végéhez közeledett, a hazaindulás előtt a húgom férje meghívott minket a Puskin kávéházba, csodálatos és elegáns hely volt, de nem a mi pénztárcánknak való.
Hazafelé szintén Kiev felé indultunk. Ismerősként haladtunk az úton, és csak néztem az égen a felhőket, amint távolodtunk Moszkvától.
Az orosz – ukrán határra érve kisebb sort kellett kiállni visszafelé, és még az orosz oldalon egy tiszt kezünkbe nyomott egy papírt, és mondott valamit, hogy ezt kell kitölteni. Én ezt nem értettem jól, de a feleségem szerencsére igen. Kifogástalanul kitöltötte a papírt, majd átadta a tisztnek.
A tiszt átvette a papírt, majd fejét ingatta, és szólt:
„Вы не правильно заполнили декларацию!” – azaz mi nem jól töltöttük ki a nyilatkozatot. Feleségem nyúló arccal és hibátlan kiejtéssel visszakérdezett:
„Как правильно заполнить ?” – vagyis, hogyan kell akkor kitölteni ezt a nyilatkozatot.
A tiszt elővett egy nyilatkozatot, kinyitotta és benne volt egy ötszáz rubeles bankó, és így szólt:
„Вот так нужно заполнить!”
Erre vettük a „lapot”, kitöltöttük a nyilatkozatot, immár helyesen és végre hazafelé indultunk!
Ezzel búcsúzott tőlünk Oroszország, de később még egy út alkalmával visszatértünk ide. Nagyon megkapó volt a vidékiek őszinte kedvessége, és a világbirodalmi státuszt is jelképező nagyság mind az építészet mind az egyéb műalkotások területén.
Másnap a Kárpátokhoz érve ismerős tábla várt minket:
Kárpátaljára értünk.
A határra érve viszonylag kis várakozás után átjutottunk, a magyar vámosok kellemetlenkedése már szinte fel sem tűnt, kihajtva a záhonyi határállomásról azonban már a magyar területen boldogan köszöntöttük egymást feleségemmel. Felhívtuk szüleinket, és megtudtuk, hogy otthon már készül számunkra a finom húsleves és rántott szelet, amúgy magyar módra. Jó volt hazatérni, de megfogadtam, hogy amint a lehetőség engedi újra ellátogatunk Oroszországba. Eddig több tervünk is született erre – Kalinyingrád átutazó vízummal, vagy Finn oldalról Karélia és Szentpétervár, a gulág szigetekkel, de a politikai helyzet romlása egyelőre késlelteti utunkat. De ami késik, az nem múlik – reméljük!
Gyermekkorom egyik kedvenc meséje volt Tersánszky Józsi Jenő: „Misi mókus kalandjai” című meséje. Szüleim olvasták nekem, diafilmen néztem testvéreimmel, és a téli estéken folyton folyvást beült a fejembe az örökké termő fa szigetének képe.
Egy kedves barátommal és párjával – aki pont egy napon ünnepli velem a születésnapját – elhatároztuk, hogy meglepjük magunkat egy álomutazással egy szép és kellemes szigetre. Hosszas keresgélés után találtunk rá Thoddoo szigetére, a Maldív-szigetek egy távolabbi tagjára.
A repülőjegyet az Emirates légitársaságtól vásároltuk, a szállást interneten keresztül kerestük, és angol nyelven leveleztük a szálló személyzetével.
A főszigetre érkezve a repülés fáradalmait kipihentük, majd vártunk az átkelőhajóra. A főszigetre áthajózni a repülőtérről utólag feleslegesnek bizonyult, mert a szállásunkra szállító hajó indulás után a repteret ismét érintette.
Speed-boat fedélzetén útban Thoddoo szigetére
Mintegy másfél órás tengeri utazás közben más szigetek mellett is elhaladtunk, a hullámok dobálták a csónakot, és egyszer előttünk állt a sziget kikötője, ahol a következő napokban pihenni fogunk.
Thoddoo szigetének kikötője, két órás hajóútra Malétól.
A kikötés után elfoglaltuk a szállásunkat, ami a várt minőségű volt, nem okozott csalódást számunkra.
Relax residence hotel
A repülőút kifárasztott, másnap a feleségemmel hajnalban elhatároztuk, hogy felfedező útra indulunk még a reggeli előtti időszakban, megkeressük a strandot, megnézzük mi van itt.
Szabadstrand a hajnali órákban.
A következő napokban igazából pihentünk, és élveztük a természet érintetlen szépségét. Állandóan azon gondolkodtam, hogy ha létezik, akkor valahogy így néz ki a mesebeli sziget, ahol az örökké termő fa található. Az időjárás kellemes volt, a víz 28 fok, szóval minden adott volt a kikapcsolódáshoz.
A szigeten nem sok programra volt lehetőség, de mi nem zajos ünneplésre, hanem pihenésre vágytunk. A velünk utazó barátaim búvárkodással töltötték pihenésüket, képeikből ide beillesztek néhányat egy galériába.
Halraj a korallzátony felett.
Teknős
Teknős
Teknős
Mint egy óriási akvárium
Halak a part közelében a korallhomok felett.
Víz alatti világ felfedezése
A szigeten néhány programlehetőség adódik, de szerintem pont ez a jó, nincs zaj, nincs diszkó, nincsenek részeg turisták.
A szállásunkon az étkezés jó és bőséges volt, minden nap volt hús és gyümölcs bőségesen.
Csirkehús zöldségkörettel és rizzsel.
Az ebédhez mindig volt gyümölcs, ezt különösen jól esett fogyasztani. Sajnos a svédasztalos vacsorák az orosz vendégek miatt nem voltak jók, de a szálló személyzete erre is odafigyelt: Mi szándékosan később jöttünk, és külön nagy tálon kaptunk az ételekből. Nagyon ízlett nekem a polipos – rákos rizs.
A szigeten töltött napjaink evéssel, alvással és strandolással teltek. A választható programok közül a parti vacsorát mindenkinek tudom ajánlani, nagyon hangulatos naplementés vacsorát költöttünk el a feleségemmel.
Naplemente a tengerparton.
A másik program amit kipróbáltunk a tengeri horgászat volt. Erre a programra előre kellett jelentkezni és kora délután indult a hajó. A hajó legénysége először makrélákat fogott, és ebből készült a csali.
Készül a csali a pecázáshoz.
A legénység jól ismerte a víz alatti áramlási viszonyokat, és olyan helyre vezette a halászcsónakot, ahol a halak ki-be jártak a lagúnába. Itt megállva csak be kellett lógatni a horgászzsinórt a vízbe. A pecázás technikája annyi volt, hogy a fenékig engedett csalit a fenékről vissza kellett húzni körülbelül 60-90 centiméterrel és itt kellett apró mozdulatokkal emelgetni a kapásig.
Ez nagyon hamar megtörtént, ekkor a halat csak ki kellett emelni a vízből. A legénység segített a zsákmány azonosításában, mert néha például nem kívánt zsákmány is akadhatott a horogra. Ilyen eset velem is történt, amikor egy muréna-féle halat fogtam. A veszélyes halat a személyzet kiszabadította, majd visszadobta a tengerbe. A következő kapás sem váratott magára sokáig.
A kifogott halak nagyon változatosak, szépek és színesek voltak. Mintha csak egy óriási akvárium díszhalai lennének.
A magam részéről a halakat sülve szeretem legjobban! Ezért a kifogott halakat a szigetre vittük, ebből készítették el a házigazdáink a vacsoránkat grillrácson.
A fogás bőséges volt, így mindenkinek jutott a tányérjára falat bőven. Feleségemmel nagyon szeretjük a halakat, ezért hatalmas élmény volt a vacsora. Az orosz vendégek korábban már megvacsoráztak és így mi következtünk!
Sült tengeri sügér zöldséggel.
Szinte repült az idő, a napok egymásba olvadtak és csak pihentünk. És sajnos mint minden rossznak és minden jónak, ennek az üdülésnek is közeledett a vége, a búcsú a szigettől és vendéglátóinktól.
Az utolsó reggel kivitték a csomagjainkat a kikötőbe majd újra hajóra szálltunk. A speed-boat nekilódult, és álmaink szigete távolodott majd eltűnt a látóhatáron. Maléba érve zökkenőmentesen kikötöttünk a reptéren, és hazaindultunk.
Kirándulásunk az örökké termő fa szigetére életem egyik csúcspontja volt. Alapvetően nem szeretem a napot, a meleget, de itt a béke és a természet szépsége megérintett: bármikor visszatérnék, csak alkalom adódjon rá!
A világ végéhez túl az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen át kell menni.
Gyerekkoromban szüleim sokat meséltek, és sok mesében ott volt, hogy „túl az Óperenciás-tengeren, és az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr ..”. Nos, akkortól fogva bújt a fejembe, vajon milyen is a világ vége? Tényleg le lehet ülni és lehet lógatni a lábamat a semmi fölött?
Mint kíváncsi embernek az élet elhozta azt a lehetőséget, hogy személyesen meggyőződjek milyen is ott. Először a könnyebbik feladat megvalósításának láttam neki: utazást szerveztem Észak felé, az úticél Nordkapp volt.
A világ végéhez túl az Óperenciás-tengeren és az Üveghegyen át kell menni.
Sok kaland, fáradtság és küzdelem után elértem északon az út végét. Ide nem a szokásos képet teszem ki, mert az túl sablonos lenne, hanem egy olyat, ami a láblógatásról és a kontinens végéről jut az eszembe.
Nordkapp, egy kicsit messzebbről, hogy milyen a szárazföld vége.
Ezt a környéket többször, alaposan bejártuk fiaimmal és feleségemmel, talán később erről is készítek posztot. Ezután már csak a déli irány volt hátra.
Sokat készülődtünk feleségemmel, szerveztünk, és gyűjtögettünk mire sikerült arra is eljutni. A kontinens déli végén a Magellán-szoros partján jártunk, ameddig a lehetőségeink engedték. Kiindulásnak Punta Arenas-t választottuk, ide utaztunk és itt béreltünk autót.
Az út a világ végére – délen
Ahol a kontinentális területnek vége van, ott a chilei emberek egy kis emlékparkot készítettek, ebben jártam, a kép itt készült.
Délen, a világ végén.
A helyszín érdekessége, hogy a parkban van egy másik domborműves emlékmű is, Chile térképével. A térképen az Antarktisz kontinensből egy szeletet is sajátjukként tüntetnek fel.
A chileiek így gondolják.
Körbenézve azonban még nem volt vége az útnak, így autóba ülve egy földúton továbbhaladtunk. Útközben egy farmot láttunk lovakkal, és eszembe jutott : ha valahol, hát itt túr a kurta farkú malac.
Aztán kiértünk a tengerszoros partjára, és megértettem, valójában számunkra ez az út vége, mert a felázott homokra nem mertem autóval ráhajtani.
A valóság az, hogy az út folytatódik még, csak az autónkkal nem mertünk továbbmenni. A föveny felázott, és a világ végéről egy autómentés…
Ezt szerettem volna megmutatni, és elmondani. Az út vége relatív fogalom, mindig van tovább, de nem biztos, hogy érdemes és lehetséges továbbmenni az úton. A valóság nem mindig olyan mint várja az ember, és még a világvégén is találkozunk területi követelésekkel… 🙂
A nyáron feleségemmel vettünk egy grillsütőt, és szeretném bemutatni az érdeklődőknek mert teljesen elégedettek vagyunk vele, nagyon megszerettük.
Korábban készítettem már gázpalackból reverse- flow BBQ sütőt, ami jól teljesített, de arra gondoltam, hogy szeretnék egy kicsit továbblépni: mindig vágyakozva néztem az amerikai mintájú BBQ és grill posztokat. Feleségem a teljesen átsült szeleteket szereti, szerintem viszont a rozé a legfinomabb.
Ennek a családi kompromisszum keresésnek lett az eredménye, hogy egy szép napon kertünkbe új lakó költözött, Kicsi Joe. Kicsi Joe egy amerikai sütő – amit itt vettünk – és döntésünk azért szólt mellette, mert benne egy adagban akár négy személyre is készíthető étel, tömege okán még hordozható is, és ha kicsinek bizonyul, akkor még egy ilyen készülék megvásárlása is olcsóbb mintha az egy mérettel nagyobbat (Kamado Joe Classic) vettük volna. Ekkor problémát jelentene, hogy a nagy sütőben nehézkes külön pirítani és BBQ készíteni ételt. Bár létezik osztott rács pont erre, gazdaságosabb két Kamado Joe Junior beszerzése, ha többet szeretnénk.
Ennyi bevezető után lássuk, mi sült ki ezen a szép délutánon a kertben:
Előmelegített sütőbe helyezem a tarját
Egy 2.5 kilogrammos sertés tarja került a rácsra amit megelőzően durva darált borssal, köménymaggal, színes paprikával és sóval ízesítettem. Kiszáradását megelőzendő vöröshagymát szeleteltem rá. A sütőbe az indirekt sütőkövet már a begyújtás és az előmelegítés során betettem. A 140 C fokra előmelegített sütőbe a rácsra helyeztem a húst.
A sütő süt, én meg pihenek…
A sütés folyamán szép lassan 170 C fokra emeltem a hőmérsékletet. A teljes sütés időtartama egy óra volt, és a sütés elején egy fél maroknyi bükkfa forgácsot is szórtam a tűzre: jó illatú füst jelent meg a hús körül.
Az indirekt sütés után feleségemnek szeleteket vágtam le további pirításra.
A sütés végén a húst kivettem egy jénai tálba, és ott pihentettem, amíg átkonfiguráltam a sütőt. Kivettem az indirekt követ és nagy hőmérsékletre ösztökéltem a légbevezető lemez és a füstlap nyitásával. Ekkor behelyeztem a zöldségeket, és a hús szeleteléséhez fogtam.
Az egy órás sütési idő után kivett hús közepéből ujjnyi szeleteket vágtam pirításra a feleségemnek. Ezeket a szeleteket a rácson az indirekt kő eltávolítása után még pirítani fogom.
A köret steak burgonya, grillezett padlizsán és paradicsomsaláta.
A zöldségek kivétele után sütésre kiválasztott szeleteket beraktam a már 250 C fokra hevült grillbe.
Feleségem kérésére neki még rácson pirítottam a húst.
Közben feleségem steak burgonyát és paradicsomsalátát készített.
Így mire elkészültek a húsok, mindenkinek a kedvence került a tányérjára.
Tarja grillezett padlizsánnal és burgonyával.
Feleségem a jó ropogósra pirított szeleteket kedveli, padlizsánnal és salátával.
A sült hús utolsó szelete, kívül ropogós, belül omlós.
Magam a húsok végeit kedvelem leginkább, melyek egyik fele pirult, másik fele viszont omlós.
Egy óra lassú sütés után, szeletelés közben.
Kinek a pap, kinek a papné, nekem a lányuk – tartja a mondás, a húsok elfogyasztását sör és unikum segítette.
Az étkezés után a világ nagy dolgai és problémái a kajakómába vesztek, úgy éreztem, itt és most tökéletes. Mindenkinek hasonló jókat kívánok!
Itt a tél és a téli dolgok ideje is eljött. A kertben csend van és hideg. Tavaly december elején – mint az utóbbi években – barátaimmal családommal közösen ismét eldöntöttük, valakinek meg kell halnia a kertben. És ez be is következet, levágtuk a disznófejű nagyurat, és feldolgoztuk.
Az ilyesminek az utolsó – de talán legizgalmasabb munkája a disznótor során keletkezett termelvény pácolása és füstölése.
Tapasztalatom szerint a hideg időjárás – amikor a pára kifagy a levegőből – a legalkalmasabb a füstölésre, mert ilyenkor a szalonnák és a húsok száradnak, felveszik a füstölt ízt és a füstölés után érlelődnek.
Házi füstölés bükkfával
A kép alján látható füstölő edény sok éves tapasztalat eredménye.
A készített szalonnák és sonkák sózása, pácolása a hagyományos receptek kombinálásával történik nálam.
Sózó edény előkészítése, kigőzöléssel.
A sózó edény egy hetven literes saválló anyagból készült főzőedény a saját fedelével. Az előkészületek során ezt az edényt kimosom, majd néhány deci vizet öntök bele, amit gázzsámolyon elforralok a fedővel fedett edényben. Ezzel biztosítom a sózó edény csíramentességét.
A sózás közönséges nitrites pác-só használatával, rögtön a feldolgozás során kezdődik: a szalonnákat és a húsokat minden oldalról alaposan bedörzsölöm, és az előkészített, kihűlt sózóedénybe helyezem.
Minden nap forgatom, és utánasózom az esetlegesen kimaradt részeket.
Egy hét elteltével a termelvényt kiveszem a sózó edényből, a pác-sót letörlöm róla, majd a tömegéhez mért SBD-1 sonkapáccal beszórom. Ügyelek arra, hogy minden részt, alaposan befedjen a pác, minden szabad felszín érintkezzen a sóval. A páccal sózáskor a szükséges mennyiség 90%-át használom fel csak az első lépésben, a maradékot félreteszem a kimaradt részek átsózósóra.
A pácolás során a hőmérséklet 4-8 fok közt van, a garázsban lefedett és folpack segítségével lezárt edényben. Két – három naponta ellenőrzöm, és átforgatom a húsokat. Szükség esetén a félretett pácsóval bedörzsölöm a húsokat.
Két hét száraz pácolás után felöntöm az edényt az előírásnak megfelelő mennyiségű vízzel, hogy az eredmény 5%-os páclé legyen. Az esetlegesen felúszó húsokat kiforrázott csempelapokkal lesúlyozom, hogy a páclé mindent ellepjen, a levegővel ne érintkezzen.
A nedves pácolás ismételten két -három hétig tart, vastagságtól függően. A hús és a páclé sókoncentrációja kiegyenlítődik, és a hús színének megváltozásából következtethetünk a folyamat előrehaladására.
Pácolás és áztatás után, kötöző zsinórokkal ellátva.
A füstölőbe szánt termelvényt a pácléből kiveszem, majd egy napon keresztül tömegével azonos tömegű hideg csapvízben áztatom : ezzel a hús sótartalmát állítom be. Tapasztalatom, hogy egy nap ázás után az áztatólé sótartalma ha egy sós levesre emlékeztet, akkor a húsokban is megfelelő a sókoncentráció.
Kenyérszalonna és angolszalonna füstölésre előkészítve
Az így beállított sókoncentráció a termelvény füstölése során növekedni fog, mert a húsból víz távozik, így a tartósság továbbra is biztosított.
Szeretek készíteni csemegének füstölt nyelvet, fejet, ami izgalmassá teszi a bablevest.
Kötözött sonkák és nyelvek füstölésre előkészítve.
A füstölőben spárga segítségével függesztem a termelvényt, amit a képeken látható módon kötök a húsra. Nagy felületű, bőr nélküli húsokat sonkahálóba teszem, nehogy leszakadjon a kötöző spárgáról.
Munkában a füstölő
Különösen ügyelek arra, hogy a függesztmény ne érintkezzen egymással, és a füstölés során egyformán érje a darabokat a felszálló meleg és a füst.
A füstöléshez saját készítésű tűztartó edényt használok, egy 200 mm átmérőjű varrat nélküli acélcsőből készített kis kályhát. Ennek betöltése során bükkfa forgácsot teszek az edény 2/3-ad részébe, majd faszén darabokat és forgácsot vegyesen. A faszenet gázpörzsölővel gyújtom be, majd megszórom forgáccsal. Egy töltet bükkfa forgács és körülbelül két marék grill faszén keverékével két napig szolgáltatja a füstöléshez szükséges meleget és füstöt.
A füstölés türelemjáték, általában egy töltet elégése után egy nap szikkadást hagyok, majd újabb töltet begyújtása következik. Ez eljárás során a kisebb darabokat, amik hamarabb készülnek el, kiveszem.
A füstölés után a téli időszak végén a sonkák és szalonnák megérnek, ízük kiegyenlített és finom lesz. A húsvét kiváló alkalom minden évben a munkánk eredményének elfogyasztására.
Régóta szerettem volna megmutatni feleségemnek a hideg sarkvidéki éjszaka csodáját az északi fényt.
Több órát, napot eltöltöttem az előkészülettel, ami az előrejelzés és előre jelezhetőség problémakörét érintette leginkább az egyébként szokásos előkészületeken kívül.
Augusztusban, amikor fiaimmal ezt a vidéket jártuk be, sajnos nem volt szerencsénk. Persze a dolgok jóindulatúságát ismerve hazaérkezésem után néhány nappal – hogy fájdítsam a szívemet – újra megnéztem az általam legjobb beválásúnak ítélt előrejelzéssel foglalkozó honlapot.
Megdöbbenve tapasztaltam, mennyire nem volt szerencsém : néhány nappal hazatérésem után, 2019.09.01 – 02 között jelentős korona kidobódás történt és ez az előrejelzéseknél már megszokott Kp értékben is megjelent : 6 és 5 erősségű mágneses eseményt jelzett az oldal.
Nosza, előkaptam a Carrington ciklus idejét és a naptárat, majd 27 napot hozzáadva azonnal befoglaltam a repülőgép jegyet. Nem fapadossal, hanem normális repülővel. Ötven évesen már nem szarakszik az ember a csomagmérettel és a beszállással és az egyéb bosszantó nyüsztetésekkel. Kerül amibe kerül, a utazni fogok a feleségemmel, és én ott leszek a randevún! Az előrejelzéssel és a napfizikával itt foglalkozó cikk szerintem a legjobbak közé tartozik magyar nyelven. Az északi fény előrejelzésével és konkrét mérési adatokkal szintén egy kiváló oldalt tudok ajánlani, itt és ehhez kapcsolódóan tényleg szakszerű és hiteles adatokat lehet találni angol nyelven
Adatok az előrejelzésből
Az utazás megszervezése néhány kattintás volt mindössze a Finnair weboldalán, azért, mert így a belföldi járathoz való csatlakozáskor a csomagot nem kellett felvenni, és minden egy csapásra elintézhető volt.
A repjegy mindösszesen a feleségemnek és magamnak 194eFt-be került, úgy hogy ebben Budapest – Helsinki és Helsinki – Rovaniemi utazás volt benne oda és vissza 2019 szeptember 26 és szeptember 30 között.
Ekkor autóbérléssel kezdtem foglalkzni, bár a chilei utat tekintve kicsit szorongtam ettől. Utólag belátom nem kellett volna. Teljes fedettségű biztosítással, korlátlan kilóméter használattal 225 euróba fájt egy Skoda Octavia bérlése, ami nagyon baráti árú volt a szolgáltatásokhoz képest. Nagyon szerencsésnek tartom ezt a bérletet, a teljes biztosítás miatt a visszaadási procedúra is meglehetősen egyszerű volt: A Finnországban szokásos kulcsdoboz útján visszaadtam a kijelölt parkolóban hagyott jármű kulcsát. Ennyi. Bár az üzlet reggel 10 kor nyitott, én már 9 kor visszaadtam a járművet , hogy ne kelljen újabb napot kifizetni. Senki sem ellenőrízte általam észlelhetően az időpontot, mert senik nem volt korán reggel az éppen átalakítás alatt lévő reptéren.
A szállást egy korábbi utazásunk során már megismert, nagyon barátságos és nem túl drága helyen foglaltuk le, telefonon és email-en keresztül.
Helsinkibe érve lehetőségünk lett volna vonattal menni Rovaniemibe, de mivel nagyon kevés idő állt rendelkezésünkre az átszállásig, a reptéren vártuk be a reggelt és indultunk a belföldi járattal Rovaniemibe.
Érkezésünk után reggel átvettük az autót és irány a szállás, egy kutyafarm.
A szállásra érkezés után jól kialudtuk magunkat, mert az esti átszállás miatt sajnos a reptéren próbáltunk aludni, és ez nem sikerült valami pihentetően.
A szállásunk.
Néhány óra alvás után kora délután felkeltünk és beülve a kocsiba elindultunk beszerezni amit kell: kaját, kávét és élményeket. Sodankyla felé vettük az irányt mert Rovaniemiben zárt felhőzet volt és az időjárás előrejelzés szerint északon volt esély nyílt égboltra.
-Ha kell, felautózom Inari-ig, mondtam a feleségemnek, de ezt a randevút nem fogom lekésni az északi fénnyel. Meleg hálózsák, és meleg ruha került a csomagtartóba, ha sokat kell várni, jól fog jönni gondoltam.
Néhány perc múlva Sodankyla városába érve egy nagy áruházban mindenféle finomság beszerzése után rávetettem magam a hiéna – pultra: zárórához közeledve a grillpult maradékát leárazva becsomagolták tálcákra és kirakták néhány eurós áron. Valami hurkaféle májas – rizses kaja volt szósszal leöntve. Mindegy, de legalább meleg és kaja – gondoltam jól fog jönni az este. Néhány doboz tej és nescafé elfogyasztása után pont sötétedéskor indultunk Ivalo felé, azzal a szándékkal hogy akát Inariba is elmegyünk csak lássuk az északi fényt.
Szóval Sodankyla városában feltankoltunk kajával, majd nekivágtunk Ivalo felé a 4-es főuton a sötétben. Az égen az Orion -ha jól emlékszem utólag, fényesen látszott, az addig felhős égbolt szerencsére kitisztult az alkonyatkor. Néhány kilométer után ért minket az óriási meglepetés:
Sodankyla után egy parkolóban
Oldalra pillantottam – szeretek vezetés közben körbetekinteni – és a fák felett megláttam, hogy kezdődik !
Ott van! kiáltottam fel, majd feleségemnek is feltűnt a csodás jelenség. Az első parkolóba érve gyorsan kikaptam a csomagtartóból az állványt, fel rá a gép, fejlámpa és kezdtem a képek készítését.
Sajnos nagyon váratlanul ért a jelenség, ezért az első képek sötétek lettek. Feleségem amíg csodálta a jelenséget, én a géppel küzdöttem.
A jelenség mintegy másfél órán át tartott, összefagyva elgémberedett kezekkel ültem be az autóba, ekkor eszembe jutott, hogy a csomagtartóban lapulnak a hiénán megszerzett már kihűlő félben lévő ételek…
Folyt. köv…
Másnap pihentünk egész nap és az átélt élményről beszélgettünk. Ekkor határoztuk el feleségemmel, hogy egy lappföldi autós kirándulás még beleférne az időnkbe. A felhőzet teljesen zárt volt, a meteorológia sem kecsegtetett közel s távolban csillagos égbolttal, így a kirándulás lett a fő programunk.
Útra keltünk, majd egy út menti kilátónál megálltunk és gyalogtúrán keresztül ismerkedtünk a tájjal.
Egy út menti fából ácsolt kilátóból az ősz utolsó pillanatait fényképeztem
Rövid sétánk során rénszarvasokkal is találkoztunk. Csodálatos a táj békéje, csöndessége. Sajnos a szél nagyon fújt, az eső is néha csapkodott, így a gyalogos séta elég rövidre sikerült.
Az utunkat sokszor keresztezték a rénszarvasok.
Visszatérve a szállásunkra jót pihentünk és készülődtünk a hazatérésre. A túránk során mintegy 1280 kilométert csavartunk bele a bérelt autónkba és még jutott időnk a Rovaniemi felett található Télapó Park (Santa Park) meglátogatására is. A másik ilyen nevezetes hely, a télapó földalatti vára – amit egy atombunkerből alakítottak ki – látogatásunkkor még zárva volt.
Kipihenve és élményekkel telve indultunk haza erről a kis mini nyaralásról. Nagyon jól éreztük magunkat annak ellenére, hogy most repülővel és bérelt autóval érkeztünk ide.
PS: A hazai internetet végigkeresve különösen zavaró volt egy D. Illés nevű ember posztja amit még kommentelni sem lehetett. A szénné fotosoppolt sarki fényes képei igazán minden szinten aluliak.
