Öcsémtől ötvenedik születésnapomra kaptam a borítóképen lévő festményt, és ennek történetét szeretném ebben a posztban elmesélni.
Feleségemmel régóta tervezgettük, hogy egyszer egy hosszú hétvégére elmegyünk és pecázunk egyet. Alapvetően nem szeretem a kimondottan horgászcélra szolgáló horgászkabinos pihenési lehetőséget, mert a tógazda megélhetését leginkább a vendégházak számának növelésével, így a vendégek sokaságával érik el. Ez magával hozza a nagy horgászatok esti levezetését, és akkor oda a nyugodtság. Nagyon szerettük volna már megtalálni azt a helyet Magyarországon, ahol halat is lehet fogni, ahol nyugodtság van, és a vendégek sem zavarják egymást a kikapcsolódásban.
Feleségem sok hirdetés közt találta a Bónom-zug (Körös holtág) partján lévő nyaralót, amit tulajdonosa alkalmanként kiadott. Ez a kis ház megfelelt az elvárásainknak, bár a korai időpontot tekintve (március 15) nem sok lehetőséggel biztatott. Pergetőbotot vittem magammal, és egy fenékhorgász felszerelést.
A helyi horgászrendet elolvasva sajnos a pergetés tiltott horgászmód volt a vízen, ezért arra egyszerű úszós szereléket szereltem, és csontival és középkukaccal vártam a kapást. A másik botot fenékhorgászathoz készítettem elő, etetőkosárral és két horoggal.
A horgászvödörbe pontyozó etetőanyagot kevertem vízzel, majd a stégen megkezdtem a pecázást. A táj nyugodt és csendes, az időjárás hűvös, kimondottan hideg volt. Néhány helybéli szintén megpróbálta a horgászatot, de csak a szórakozás kedvéért, igazán ilyen hűvös időben nem sok értelme volt az egésznek.
A horgászat közben figyeltük az ébredező természetet, a vonuló madarakat, és a környéket: szinte tökéletes volt a csend és a mozdulatlanság.
Semmi jele sem volt a vízben életnek: sem az úszón sem a fenéken nem történt semmi. Hogy ne unjam el magamat, sorra vettem a következőkben megoldandó problémákat, gondolkodtam hogy mit és hogyan szeretnék tenni, majd feleségem is csatlakozott hozzám. Egymás mellett fagyoskodtunk és hallgattunk, vártuk a kapást de az valahogy csak nem akart jönni.
Eszembe jutottak a házigazda szavai, amikor mondta, hogy a héten még hajnali jég is volt a vízen, de nyughatatlan természetem már nagyon hívott a vízpartra.
Néha a nap is kisütött, de alapjában felhőzettel borított ég volt. Amíg a fenékhorgász szerelék ázott én az úszóval próbálkoztam itt-ott.
Persze eredmény nélkül, és egyre jobban fogyott a reményem a fogást illetően.
Az idő haladtával a fenekező botomat gyakrabban cseréltem és bevetettem a titkos fegyveremet is: az önetetőbe rakott csalimasszához néhány csepp vajsavat adtam. Ez nagyon büdös volt, de hát mit meg nem tesz az ember a sikerért!
Szorgalmasan dobáltam az úszómat ide – oda, hogy hátha sikerül valamelyik öngyilkos halat eltalálnom, azonban semmi eredménnyel sem jártam.
Amikor eluntam az úszós horgászatot, a fenekező bothoz mentem, hogy frissítsem rajta az önetető kosár tartalmát, de amint elkezdtem kihúzni a szereléket, valami furcsa rántást éreztem a zsinóron.
Óvatosan felemeltem a botot, majd egy határozott emelő mozdulattal megfeszítettem a zsinórt, és akkor elkezdődött a ciri-buri!
Beindult az orsó, csörgött a fék, és lazítanom is kellet rajta, mert nem bíztam a zsinór erősségében a húzóerőt megtapasztalva.
Folyamatosan feszesen tartottam a zsinórt: amikor a hal felém közeledett tekertem az orsót mint a güzü, amikor a hal nekiiramodott akkor a féket lazára véve adtam neki a zsinórt. Már körülbelül öt perce küzdöttem a hallal amikor észrevettem, hogy feleségem izgatottan figyel, és szurkolt a sikeremért a stégről, én meg végre ki tudtam lépni a csónakból, és biztos talaj lett a lábam alatt!
Fokozatosan, figyelve a hal fáradását szorítottam a féken és húztam egyre beljebb a zsinórt. Néhány pillanatra azt hittem a lazulás miatt, hogy elment, leakadt a hal, aztán újra nekilódult!
Húsz perc küzdelem után ért az igazi meglepetés, miután feleségem átvette a botot, én meg szákoltam a halat: nem fért bele a szákba, kiemelés közben a szák kerete eltört. Így a hálóval emelni nem tudtam, csak a stéghez húztam a halat. Kézzel emeltem ki, vigyázva nehogy megszökjön, mert a zsinór nem a hal szájából lógott!
Már ezen a képen is látszik, a hal farkának alsó részébe akadt horog, ami szinte belenőtt a csontba. Az én horgom ehhez a horoghoz kapcsolódó szerelékbe akadt bele.
A bal térdemnél látható a nagyon gyenge szák tartó törött vége. Ez bizony nagyon hitvány darab volt, de kihúztam vele a halat.
Közben azon gondolkodtam, hogy mit is kezdjek ezzel a szörnyeteggel: hűtő kapacitásunk nem volt, a hal romlandó hogy vinném haza, és egyébként is ez busa, és nem szeretem a száraz húsát.
Feleségem szorgalmasan fényképezett, és a túlsó oldalról is figyelő tekintetek kereszttüzébe kerültem: Hogy lehetett ekkora mázlija ennek az embernek – hallottam a hitetlenkedő hangokat.
Mindeközben már éppen megsajnáltam volna a halat és a visszaengedésen kezdtem gondolkodni, de a szomszéd bácsi figyelő tekintete felkeltette érdeklődésemet: Megkérdeztem, elfogadja-e ezt a halat ajándékba, mert én sem elvinni nem tudom, és mi nem is szeretjük, mert sok apró pikkelye van, macerás a pucolása és a húsa sem finom.
Az öreg bácsi azonnal igent mondott, és hozzátette, ő ismeri a módját hogyan kell elkészíteni és szereti is a busát.
Remegő kézzel és térddel adtam át neki a halam, miután a fénykép elkészült és akkor euforikus állapotban rögtön egy sört és egy unikumot legurítottam. Aznapra már többet nem mentem a vízpartra, délután még jót sétáltunk a környéken és másnap indultunk haza.
Életem legnagyobb halfogása volt, nagyon sportos, küzdős és hosszú fogásélményt nyújtott ez a hal. Sokszor gondolkodtam el ennek a helyzetnek az allegóriáján: teljesen reménytelen helyzetben, amikor senki sem látja értelmét a próbálkozásnak, egy más által gereblyézve megakasztott busát (mert ez a hal planktonevő, fel sem veszi a horgot) a farkánál fogva – egy etetőkosárba akadva – ki sikerült fogjak.
Hát ez nagy szerencse! De aki nem próbálkozik, annak sose lesz szerencséje!
Kommentek, vélemények jöhetnek!