Kategóriák
Utazás, szabadidő és mindenféle érdekes dolog.

Iránban jártunk

Most, így a járvány múltával szeretnék megosztani az olvasókkal egy olyan utazás történetét és élményeit, amire a bezártság idején sokat emlékeztünk feleségemmel. Talán ez volt az egyik legnagyobb és legegzotikusabb autós kalandtúránk. A posztban viszonylag kevés fénykép van emberekről és vallási tárgyú épületekről, ezzel szeretném még évek távlatából is tiszteletben tartani az iráni emberek világát.

Régi vágyam volt már, hogy felkeresem ezt az országot, mert mágnesként vonzotta figyelmemet az ókorról szóló történelemórák óta. Feleségem ódzkodva hallgatta vágyaimat, de szerencsére sikerült őt meggyőzzem az út biztonságosságáról. Már az utazás előtt fél évvel el kellett kezdeni az előkészületeket: A vízum és a „Carnet de passage” beszerzését. Ez utóbbi volt talán a legnehezebb. A szlovák autóklubnál kellett az autónk értékéhez mért letétet (akkor 15000 EUR) letenni, majd kiállította számunkra ezt az okmányt. A vízumot nagyon könnyen beszereztük az iráni nagykövetségen, mindössze kérőlapot kellett kitölteni és hozzávetőleges útitervet leadni. Ismerőseink tanácsára házassági anyakönyvi kivonatot is vittünk magunkkal, hogy a szállodákban se legyen probléma.

Ezután már csak az autót kellett felkészíteni az útra, ami egy alapos átvizsgálást és néhány alkatrész biztonsági cseréjét jelentette. Utazásunk tervezet útvonala hozzávetőlegesen Budapest – Nis – Szófia – Isztambul – Amasya – Erzincan – Erzurum – Karaköse – Dogubeyazit – Tabriz – Teherán – Qom – Esfahan – Bushehr – Shiraz – Yazd – Semnan – Teherán – Tabriz -és visszatérés ahogy idefelé jöttünk.

Az élet azonban közbeszólt, és az iráni utazásunk kicsit bonyolultabbá vált… De erről majd később.

Szóval, felkészítettük az autót, megszereztünk minden szükséges dokumentumot, a szükséges és elővigyázatosságból ajánlott oltásokat felvettük, majd az ősz beköszöntével útnak indultunk. Azért ezt az időszakot választottuk, mert egészen a Perzsa – öböl partjáig szerettünk volna lemenni, és itt ilyenkor már barátságosabb a klíma.

Budapestről 2011. október 11.-én indultunk, reggel 6 óra körül.

Az út kezdetben eseménytelen volt, az első megdöbbentő kép Szófia határában tárult elénk:

A bolgár Dallas

Bulgáriából Edirne irányába léptünk be Törökországba és vettünk többszörös belépésre jogosító vízumot a határon, hogy visszafelé ezzel már ne legyen gond. Napközben lényegesen nehezebb volt a forgalom miatt, ezért úgy ütemeztük az utazást, hogy lehetőleg éjjeli órákban haladjunk át Isztambulon. Ez sikerült, mert október 12.-én hajnalban 4 óra körül némi kaland árán áthajtottunk a hídon. Törökországban már korában is jártunk, és most igazából szerettem volna mielőbb túlesni ezen az országon. Átkeltünk a Boszporusz hídon, majd a törökországi úton nekivágtunk a hegyeknek. Az utak jó minőségűek voltak, azonban az őszi esők már jelentősen nehezítették a haladást. Valahol Erzurum táján készült ez a kép, a táj szép volt, de az időjárás és az utazás fáradtsága miatt miatt ezt nem nagyon vettük észre.

Törökország, valahol Erzurum környékén.

Egy darabig autópályán haladtunk, aztán már csak kétsávossá vált az út. Figyelni kellett a tankolásra is, mert egyre ritkábbakká váltak a benzinkutak. A törökök zaklató, tolakodó viselkedése, a pihenőknél ránk erőltetett kocsimosás és lejmolás miatt nagyon visszataszító volt ez a néhány óra is amit kénytelen voltam ott tölteni. A benzin nagyon drága volt, a helyi éttermekben meg becsaptak: szakadt és régi forgalomból kivont pénzt adtak vissza bankjegyek közé csavarva. Hitvány egy dolog átvágni az utazót, de itt ez már népszokás.

Utunk az iráni határig.

Néhány alkalommal napközben is megálltunk pihenni aludni egy néhány órát, hogy éjjel tudjak haladni. Tankolás és kajálás, kávézás vezetés… így telt az utazás második napja. Út közben egy hágón sült kukoricát vettünk, és néhányszor meg is álltunk pihenni, azonban a fő hangsúlyt a haladásra fektettük.

Pihenő a hegyekben

Egész éjjel utaztunk át a hegyeken keresztül, hogy a harmadik nap reggelére elérjük az iráni határt. A határ előtti néhány tíz kilométeren már nem volt benzinkút sem, de sokan üzleteltek benzinnel, és könnyű volt kannából vásárolni. Az út mellett laktanyák, éjjel menetgyakorlatozó katonák, és géppuskafészkek. Nyomasztó volt, jó volt magunk mögött hagyni ezt a részt. A határállomásra 2011 október 13.-án, csütörtökön értünk. Hatalmas hegesztett tolókaput a fiatal határőrök kinyitották előttünk és szabad volt az utunk Irán felé.

Nagyon furcsa érzés volt, mert a médiában mindenfélét hall az ember, de a valóság más volt. Nagyon szolgálatkészek voltak, kisebb mértékben áttúrtak minket, alkoholt és disznóhúst szigorúan tilos volt az országba vinni, ezt ellenőrizték. A határon a vámtiszt a Carnet de Passage -et lepecsételte, és mondott valamit a regisztrációról, ami a fáradtság miatt úgy félig maradt csak a fejemben, azonban ez a félreértés később komoly következményekkel járt. A határállomás utolsó hivatalos aktusa a kötelező biztosítás meglétének ellenőrzése volt, szerencsére akkoriban már a nemzetközi zöldkártya érvényes volt ide is. Iránban a perzsa népesség nagyon becsületes. Egyetlen benzinkúton sem próbáltak becsapni. Nem úgy az azeriek, akik ránézésre is megkülönböztethetőek a perzsáktól. Már a határ után, amikor még nem volt iráni pénzünk jól lehúzott minket egy kutas, bár a törökországi árak töredékéért lehetett benzint venni. A táj megváltozott, az iráni fennsík és a Zagrosz hegység színei lettek az uralkodóak.

Útban Tabriz felé.

Tabriz városában a hotel Darya szállodában aludtunk és pihentük ki a fáradalmainkat. Ide október 14.én pénteken érkeztünk.

Tabriz, El Golli park és az épülő város a háttérben.

Az iráni városokban rengeteg fiatal él, a városközpontokban és a városok szélén sok pihenőpark van, ahova kijárnak az emberek pihenni, sportolni. A napjainkban elterjedt kültéri kondigépekkel már utunk során találkoztunk, és meglepő volt tömeges használatuk is:

Szabadtéri kondigépek Tabrizban

A városokban európai értelemben vett kereskedelmi bankok és pénzváltók nem voltak, pénzt váltani egyedül a központi bank („Bank Melli”) fiókjaiban lehetett hivatalosan. Ismerőseim tanácsára a pénzváltásról szóló bizonylatokat gondosan megőriztem. A navigációval gyakorlatilag lehetetlen volt címre érkezni, ezért koordináták alapján navigáltam. Rövid tabrizi városnézés után továbbindultunk Teherán felé, ahol több napot szerettünk volna tölteni. A térkép az utunkat mutatja.

Teheránba október 15.-én érkeztünk meg este. Az utolsó szakaszon az autópályán Karaj várostól ízelítőt kaptunk a forgalomból: a háromsávos autópályán 6 sávban araszoltunk körülbelül ötven kilométert, mire elértük az ország fővárosát. Elcsigázottan, és fáradtan értünk éjjel a szállásra. Pihenés után úgy döntöttem, Teheránt kihagyjuk. Bár utólag hiányérzetem van, a mai napig bölcs és jó döntésnek tartom, hogy másnap Qom városa felé indultunk. Útközben már ki voltam pihenve annyira, hogy eszembe jusson a határon a vámtiszt szava: mivel tíz napnál tovább kívánunk Iránban tartózkodni, regisztrálni kell. Regisztrálni , regisztrálni, értette a fene, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, és Qom-i tartózkodásunk során már találtunk rendőrséget és vámhivatalt is nyitva, ahol addig próbálkoztam, amíg meg nem tudtam mi vár ránk: A határ után egy Khoy nevű városba kellett volna mennünk regisztrálni és iráni ideiglenes rendszámot vásárolni.

Szállásunk Qom városában.

Közben azonban ebben a csodálatos városban is rengeteg szép és szent látnivaló akad. A város a síita iszlám fő vallási központja, a központban lévő mecset a szálloda ablakából is látható volt.

Qom, látkép.

Feleségemmel a vallási előírásoknak megfelelően felöltözve megpróbáltunk bejutni. A bejáratnál a Pazdar (vallás – rendőrség) tisztviselőjéhez mentünk, aki a mecset „igazgatója” elé vezetett minket. Nagyon megérintett a belépés, mert bár tudta, hogy jönni fogunk, mert kísérőnk rádión bejelentett minket, egy két percet várakoznunk kellett a bejárat előtt. Figyelmesen körbenéztem, és láttam, a belépéshez mindenki leveszi a cipőjét. Én is így tettem, a szőnyegre már cipő nélkül léptem. Feleségem kint várt, én türelmesen vártam a szőnyeg szélén, majd rövidesen bevezettek az „igazgató” elé. Udvariasan végigpillantott majd megkérdezte mit szeretnénk angolul. Elmondtam, hogy honnan jövök, és bár római katolikus vagyok szeretném megnézni ezt a szent helyet. Bólintott, majd a kísérőnknek mondta, hogy vezessen körbe minket.

Az Imamzadeh Hamzeh-sírtemplom látogatása után már találtam egy vámhivatalt, ahol meg is értették mit szeretnék kérdezni a határon kapott papírokkal kapcsolatban. A legnagyobb sajnálatomra visszairányítottak az Urmia tó melletti városba, Khoy-ba. Ott lehet egyedül a regisztrációt és az iráni rendszámot elintézni. Másnap, október 17.-én hétfőn fölkerekedtünk és elindultunk Khoy városába. Már ismerős hegyeket láttunk a határ felé közeledve.

Khoy felé.

Útközben sokat nézlődtünk fényképeztünk, de folyton azon járt az eszem,hogyan fogok rendszámot szerezni, megtalálni a kívánt hivatalt.

Qom – Khoy, versenyfutás a rendszámért.

Estére értünk Khoy városba, ahol nem volt szállásunk kénytelenek voltunk azt helyben keresni. De írva van, hogy aki keres az talál, szerencsénk lett: jóindulatú szállásadót találtunk, aki még a nyelvi félreértés ellenére sem akart lehúzni, hanem az általa előre kért összeget fogadta csak el.

Másnap reggel útbaigazított minket, majd délre már fel is szereltem a kocsira az iráni ideiglenes rendszámot. A rendszám kaland után újraterveztük az utat, és mivel az Urmia tó keleti partján érkeztünk most nyugatról kerültük a tavat.

Útmenti falatozóban ettünk.

Útközben beülős sütőben ettünk és a kisebb forgalmú vidéki utakon végre szabadnak éreztük magunkat. A tavat középen átszelő útról megálltunk sót gyűjteni, ebből még a mai napig maradt.

Az Urmia sóstó partján.

Átszelve a tavat, délnek vettük az irányt, a tó déli végénél kerestünk szállást. Ezen a szálláson volt az egyik legemlékezetesebb éjszakánk, mert a légkondicionáló központi csővezetéke jóvoltából szinte kézzelfogható közelségbe került egy heves szerelmi együttlét! A hangok a szellőzőből jöttek, és csak röhögni tudtunk a fáradtságtól. Másnap egy hegyi hotelfalut és sziklabarlang települést néztünk meg.

Sziklahotel a hegy oldalában

A kis faluban sétálgattunk, és a piacon aszalt gyümölcsöt vásároltunk az útra.

Sétálgatás a faluban
Szárított aszalt gyümölcsök

Eddigre már megszoktuk a perzsa számokat, és egyre jobban boldogultunk a piacokon is. Innen már a világörökségi helyszínként megőrzött Takht-e-Soleyman volt a következő úti célunk. Az út során már bepillantást nyerhettünk a helyiek életébe és különösen közlekedési szokásaikba.

Teherautó megrakva.

A világörökségi helyszínről még az utazást előkészítő keresés során értesültem, azonban annak jellegéről nem tudtam szinte semmit.

Először egy hidrotermális kúp és az oldalába épült települést néztünk meg.

A világörökségi helyszínek egyike.

A területre felérve egy másik romvárost pillantottunk meg a távolban.

A távolban a világörökségi helyszínen lévő romváros.

A város szinte alig volt észrevehető mert ha árnyék vetődött rá, teljesen egybeolvadt a háttérrel. Elhatároztuk hogy azt is felkeressük.

Ősi romváros a felhő árnyék határán.

Felérve a hidrotermális kúp tetejére a kürtőbe fényképeztem egyet, majd visszaindultam feleségemhez.

A hidrotermális kürtő belülről nézve.

Néhány perc autózás után elértük a romvárost, amit bejártunk. A belsejében szintén hidrotermális jellegű forrásból táplált tó volt, ez volt az itt élő emberek vízforrása. A kis tó köré épült a város.

Az UNESCO világörökségi helyszín táblája.
Úton a bejárat felé
A romváros közepén lévő tó.
Épületek romjai
Pillantás az előző helyszínre.

A világörökségi helyszín után folytattuk utunkat és Tuyserkan városban aludtunk. Ebben a városban van Habakuk próféta sírja és emlékhelye.

Másnap reggel (október 10, csütörtök) úgy határoztunk, hogy alacsonyabb rendű utakon elkerüljük Iszfahánt és leautózunk a tengerpartig. Sajnos, ez hiba volt. Amint Daran városánál megkezdtük az elkerülő utunkat Chadegan városban a hatóságok udvariasan tudomásunkra hozták, hogy mi tulajdonképpen onnan Iszfahánba szeretnénk menni. Nem ellenkeztünk, hanem követtük az útmutatást: a széles sárga utakat választottuk ezentúl.

Utunk Chadegan városig.

Folytatása következik…

Út közben, ahogy kijöttünk a hegyek közül forgó porördögöt sikerült lefényképezni.

Iszfahán előtt egy porördög.

A chadegani események után estére Iszfahánba értünk, a Hotel Persepolis szállodában két napra vettünk szállást. Este aludni tértünk, és másnap reggel városnézésbe kezdtünk. Iszfahán főterét körbejártuk, és gyönyörködtünk az építészet és a belső kert szépségében.

Iszfahán főtere és benne a park.

A városban sétálgatva eszembe jutott, hogy közeledik feleségem születésnapja, és a főutcán a kiszáradt folyómeder felé menet egy aranyműves boltjában szép gyűrűt vettem neki ajándékba.

Egy részlet Iszfahán főterét körülvevő belső homlokzatról.

A séta közben a pékségeket és a cukrászdákat külön kerestük, mert csodálatosan finom süteményeket lehetett szinte fillérekért vásárolni. A közelgő hétvége miatt nagy élet volt a városban, éttermeztünk és visszatértünk a szállásunkra.

Kávézó és kerthelyiség a kiszáradt folyó partján.

Másnap pékséget és kisboltot kerestünk, a helyben népszerű ISTAK alkoholmentes ízesített sörből jól bevásároltunk, lavas kenyeret vettünk meg lekvárokat az útra.

Nem volt hosszú út hátra, elkerültük a mellékutakat, és a térkép szerint mentünk a Perzsa-öböl felé.

Chadegan – Iszfahán – Busher. Úti cél a tengerpart.

Amint a tengerparthoz közeledtünk a nagy iráni fennsík széléről leereszkedtünk, egyből megváltozott a táj és a klíma: megjelentek a pálmaligetek és 45 fok fölé emelkedett a külső hőmérséklet.

Az iráni fennsík széle a tenger felől nézve.

A tengerpartra késő délután érkeztünk, szállást elég nehezen találtunk. A tengerparton nagy élet volt este, mi is vendéglőztünk egy jót, és utána aludni tértünk.

Másnap reggel indulás előtt kiültem a tengerpartra és gyönyörködtem a hullámokban. Most voltunk legtávolabb hazánktól, otthonunktól, eddig 7413 kilométer út volt mögöttünk. Az utazások során egyre gyakrabban jutottak eszünkbe az otthoniak, szüleink és testvéreim. Hogy ne uralkodjon el rajtunk a fásultság utazás közben játszottunk a feleségemmel: mindenféle ételeket főztünk, készítettünk gondolatban olyan alapanyagokból, amit itt nem nagyon lehetett megszerezni. Csülök, oldalas és kolbász felhasználásával gondolatban töltött káposztát, csülöksültet Pékné módra és csabai karajt készítettünk!

A Perzsa-öböl partján.
A Perzsa-öböl Busher felől nézve.

Visszafelé a fennsíkra felemelkedve csodálatosan szép kietlen völgyeken át vezetett az utunk.

Útban Shiraz felé
Terveink szerinti útvonal, megállók nélkül.

Shiraz városába október 23.-án érkeztünk meg, és viszonylag jó szállást is találtunk. Parkolni azonban külön a tulaj kertjében parkoltunk, mert a hotelnek nem volt parkolója. Két napot töltöttünk itt, és ezalatt egyrészt a városban látogattunk nevezetességeket, másnap pedig Perszepoliszt kerestük fel.

Shiraz, Karim Khan citadella
Mozaik a bejárat felett
A turista szobor mellett
Másik oldala a citadellának.

A palotát körbejárva megtaláltuk a bejáratot, és gyönyörű belső kert tárult elénk.

Megdöbbentő különbség a palotán belül és kívül: A kert csodálatos!

Bent történeti kiállítás volt, megnéztük és utána jót kajáltunk egy csirkesütőnél.

Felfrissülés egy csirkesütőnél.

A csirkesütő után a helyi egyetem botanikus kertje és az iráni költő Hafez síremlékének megtekintése következett. A kert nagyon élénk, szépen gondozott volt.

Shiraz, botanikus kert.
Feljáró Hafez sírjához.
A költő kőkoporsója.

A síremléket rendszeresen látogatják, és sokan még sírnak is mellette.

A városnézés végére került az éppen felújítás alatt álló rózsaszín mecset, mely a mozaikjainak alaptónusáról kapta a nevét.

Shiraz. Naser Ol-Molk mecset, főbejárat (2011)
Naser Ol-Molk mecset, belső udvar, 2011
A mecset belülről.
Mecset belseje a felújítás közben (2011)

Az utunkról fáradtan visszatérve a szállásunkra pihenni tértünk, hogy másnap a világörökségi helyszínként elismert Perszepoliszt meg tudjuk nézni.

Reggel korán indultunk, ekkor még nem volt olyan meleg mint később. A bejáratnál hatalmas parkoló utalt a forgalomra, sajnos a személyautókkal az üresség ellenére sem lehetett a bejárathoz parkolni, mert oda a buszok helye volt kijelölve.

A romok között vezetett túrán vettünk részt, végigjártuk az ókori palota romjait, amit Nagy Sándor katonái gyújtottak fel a győzelmi mulatozás során.

Relief a palota faláról.
Perszepolisz, látkép.
A romok közt.
Magyar „nemesi” falfirka.

A romok között járkálva Széchenyi Andor 1892 december 3.-ai látogatásának nyomaira lettem figyelmes. Mondjuk nem egy szép szokás a falak összekarcolása, de hát akkoriban ez biztos elfogadott volt.

Perszepolisz után Paszargadai következett. Itt csak néhány képet készítettünk mert már nagyon fáradtak voltunk a melegtől.

Paszargadai, síremlék.

A városba visszatérve nagyot pihentünk és Yazd felé vettük az irányt. Shiraz városát a határánál a Korán kapun keresztül hagytuk el, megálltunk néhány fénykép készítésére majd nekilódultunk az előttünk lévő útnak.

Shiraz Korán kapu

A kapu közelében szintén pihenőpark, amit mindenki használ, mégis nagy a rend és a tisztaság.

Pihenőpark a Korán kapu mellett.

Útközben egy korábban talált nevezetességet – nagyon idős fát – is meg akartunk nézni, de sajnos nem tudtam róla magot gyűjteni. Őr vigyázta és be is volt kerítve.

A leírások szerint ez a fa négyezer éves.

Estére, október 25.-én, utazásunk tizenötödik napján fáradtan érkeztünk Yazd városába, ahol eléggé nehezen találtunk szállást és éttermet, de aztán minden jóra fordult, és jó ellátásban volt részünk.

Yazd, Vízművesek tere

A szállásunkon a lassan közeledő hazatérésre várva lakomát csináltunk és vizipipáztam.

Gyümölcsök és vizipipa.

Másnap Yazd környékét jártuk le, elmentünk a zoroasztriánus temetőbe és egy taxis megtanított minket gránátalmát hámozni iráni módra. Meg kell jegyezzem mind az iráni gyümölcsök és az iráni konyha nagyon finom volt. A gránátalmák hatalmasak voltak, az itthon kaphatóak a nyomukba sem érnek. Néhány alkalommal étteremben és út menti falatozóban kipróbáltam mindenféle kebabot és szendvicset. A kecske nyelves különlegességtől csirkés szendvicsig. Én magam a fűszeres ízek híve vagyok, de itt az ételek inkább illatosak mint ízesek: nem nagyon találkoztam igazán csípős étellel. Itt kell megemlíteni az egyik kedvencemet a dizi (abgoosh) leves. Erre külön eszközük van egy alumínium serleg és egy alumínium öntvény döngölő. Ez egy birkagulyásra emlékeztető leves, a belevalók nagyon puhára vannak főzve. Az ételt egy serlegben adják, ennek a tetejéről a levet le lehet kanalazni, majd a döngölővel összetöri az ember a sűrűjét és egy lavasba tekerve különféle illatos zöld fűszerekkel fogyasztja.

Yazd, vízművesek tere este.
Yazd, a Szél tornyai. Zoroasztriánus temetkezési hely.

Folyt. köv….

Yazd után már vágytunk hazafelé, azonban nem akartuk kihagyni az iráni sivatagot. Így Semnan felé vettük az irányt.

A sivatagi út szép volt, de a fáradtságtól nem tudtuk már befogadni az élményt. Október 27.-én, csütörtökön értünk a sivatagba, és egyre szótlanabbakká váltunk. Út közben megálltunk gyümölcsöt ettünk és néztük a természet szépségét, de mindkettőnknek erős honvágya lett:

Yazd – Semnan – Teherán – Tabriz – Bazargan – Khoy – Bazargan

A sivatagban elhatároztuk, hogy vízumunk lejárta előtt egy nappal hazafelé indulunk, és nem várunk az utolsó napig. Visszagondolva ez nagyon jó döntés volt, mert pénteken viszonylag kis forgalom mellett eljutottunk Tabrizba, ahol ismét a Hotel Darya volt a szállásunk.

Másnap indultunk a határra, már az útlevélbe a határőr be is pecsételte a kiléptetést, amikor rájöttek, hogy az ideiglenes iráni rendszámot nem adtuk le Khoy városban. Titkon reméltem, hogy megtartom szuvenírnek, de bizony vissza kellett fordulni és leadni a rendőrségen, ahol azt megkaptuk.

Némi küzdelem árán ez sikerült, és délután szerencsésen átléptünk az iráni – török határon. Hosszú út volt még hazáig, de egyre jobban szerettünk volna már hazaérni, lefürödni és saját ágyban aludni. Minderre október 31.én hétfőn este 13630 kilométer megtétele után lett lehetőségünk.

Fáradtan, elcsigázva értünk haza, anyósom és anyám otthon előre elkészítette az ebédet és vártak bennünket. Jól esett ez, mert nem kellett aggódni a ház miatt, hiszen vigyáztak rá. Jó volt a húsleves és a rántott hús , a megszokott hazai disznókarajból. Rövid élménybeszámoló és ajándékok átadása után aludni tértünk. Átaludtunk egy napot majd örömmel állapítottuk meg feleségemmel: nagyon szép utunk volt, de a legjobb otthon!

Szívesen fogadok észrevételeket, kérdéseket, információim ugyan 9 évesek, de minden érdeklődőnek igyekszem segíteni. Kommentben válaszolok!