Kifáradva érkeztünk a santiagói Arturo Merino Benítez repülőtérre a patagóniai kirándulásunkról. A repülőgép este tíz óra körül kis döccenéssel ért földet, kiszálltunk, majd a csomagjainkat felvettük. Mivel a gépünk a másnap reggeli órákban indult, így úgy döntöttünk, hogy a reptéren töltjük az éjszakát.
A reptéren alvásra, fekvésre alkalmas helyet nem nagyon találtunk, így egy szegletben a délről magunkkal hozott kaját megettük. A hamburgeres, ahol érkezésünkkor jót ettünk, most nem volt nyitva, mert személyzet váltás volt. Elsétáltunk a reptér egy félreeső részére, a VIP váró előterébe, ahol a biztonsági őr rendes volt velünk, és megengedte hogy a hajnali két órás zárásig ott legyünk.
Hajnalban amint a check-in pult kinyitott, odasiettünk. Bár a Húsvét-sziget chilei külbirtok, mégis úgy kezelik, mintha államhatárt lépnénk át: útlevél ellenőrzésen estünk át. Az ellenőrzés kiterjedt a szállásfoglalásra is: a tisztviselőnek be kellett mutatni a szállásunk visszaigazolását. Szerencsére ezt ugyan nem nyomtattuk ki, de a tisztviselő biztosított internet hozzáférést és egyszerűen elegendő volt bemutatni a visszaigazoló e-mailt. Rögzítette és ellenőrizte a levél feladóját és beengedett a tranzit váróba.
Innen már repültek a percek : rövidesen felszálltunk a Dreamliner fedélzetére, a gép nekilódult a futópályának, és már úton is voltunk a Húsvét-sziget felé.
Az utunk nagyon kellemes volt – meglepő volt a korábbi belföldi járathoz képest. Az ellátás és a kiszolgálás jó volt, és a gép kifogástalan, csendes szinte már tökéletes. A szigetre érve a kiszálláshoz a gép az apron-hoz gurult, lépcsőt toltak a gép oldalához, majd „Séta indul!” felhívásra szépen elindultunk a fogadó épület felé. Itt célszerű rögtön megvenni a teljes szolgáltatást nyújtó belépőt a nemzeti parkokba, ami kettőnknek 160 dollárba fájt.
Az ellenőrzések után kiérkeztünk a repülőtér kicsiny de zsúfolt parkolójába, ahol megtaláltuk a szállásadónkat. Nagyon kedvesen fogadott minket, virágot kaptunk a nyakunkba, majd elindultunk az ő mikrobuszukkal.
Útban a szállásra megmutatták nekünk a boltot, a postát – itt lehet pecsétet kapni az útlevélbe – és még néhány helyi mulatót. Néhány perc autózás után érkeztünk a város peremén lévő motelbe, ami nyugodt, csendes helyen, közel az óceán partjához helyezkedett el.
Még érkezésünk órájában ágynak dőltünk, de megkértük a tulajdonost, hogy segítsen helyi idegenvezetőt szerezni nekünk. A válasz nem késlekedett, még a délután folyamán összehozott minket a vezetőnkkel, aki a következő két napon egy terepjáróval elvitt az összes nevezetes helyszínre minket. Így nem kellett sem járművet bérelni, sem bánkódni utólag egy kihagyott nevezetesség miatt. Mindenkinek merem ajánlani, a napi 120 dollárért egész napos kényelmes programot vásároltunk.
A szálláson kipihentük az előző nap fáradalmait, majd sétáltunk, kerestünk egy éttermet, és élveztük a helyet. Különleges érzés volt, mintha Thor Heyerdahl könyvébe toppantunk volna be: A tengerparton megláttuk a szobrokat, amiket gyerekkorom óta vágytam látni. Ez a vágyakozás szüleim könyvespolcának átböngészésekor kezdődött, amikor kezembe került apám egyik sokat olvasott könyve, Thor Heyerdahl: „Aku-Aku, a Húsvét-sziget titka.” Az elnyűtt borítón lévő kép megelevenedett bennem, amikor megláttam a szobrokat. Amikor később egyszer öcsémmel évődve beszélgettünk, hogy ki hova tervez utazni a családjával, akkor született meg bennem a végső döntés, erre a különleges szigetre mindenképpen el fogok utazni!
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor hazafelé lépkedtünk szótlanul az óceánparton. A parti séta után visszaindultunk feleségemmel a szállásunkra, és izgatottan beszéltünk a következő napi programunkról. Tervezgettük, merre, mit és milyen sorrendben szeretnénk meglátogatni, és mint utólag kiderült – teljesen feleslegesen.
A szállásra érve csodálatos kerti növények fogadtak minket. Érdekes volt megfigyelni a levegő fűszeres illatát, és a dísznövényeket, amiket eddig csak cserépben láttam.
Hamar állom jött a szemünkre, majd másnap kezdődött a kalandunk.
Folytatás következik hamarosan…
Másnap reggeli után megérkezett Nicolas, a vezetőnk. Először megmutattuk neki a korábban a reptéren már megvásárolt látogató jegyet a nemzeti parkba, és megfogadtuk a tanácsát a sorrendet illetően.
Tudni kell, hogy a szigeten a látványosságok jó része szabadon látogatható a megvásárolt jeggyel, azonban két terület, a az „Ahu Tongariki” és az őslakosok életét bemutató park csak egyszer nézhetőek meg. A látogatást a jegyekre pecsételéssel tartják nyilván. A többször látogatható helyeken is alkalomszerűen van ellenőrzés, de a már lepecsételt jeggyel is beengednek.
A területet bejárva megismertük a szigetlakók történetét, életkörülményeit.
A kövekkel körberakott kis kertekben a szálló sós vízpermet ellen védett helyet hoztak létre, itt növényeket termeltek.
Az őslakosok életkörülményeinek megismerése után a hatalmas kőszobrok meglátogatása következett:
Elsőként egy szobor szeretnék mutatni, aminek az ufológusok nagy figyelmet szenteltek: a szobornak több keze van mint szokásos.
Azonban vezetőnk meggyőző magyarázata szerint a szállítás közben letört az eredeti keze, majd új kezet faragtak a szoborra.
Talán a legmonumenetálisabb szoborcsoport volt a következő állomásunk.
A hatalmas szobrokat szemlélve, némán, áhítattal lépkedtünk a fűben. A talapzat nem közelíthető meg, csak körbejárható. Érdemes megfigyelni, hogy a szobrok háttal állnak a tenger felé. Innen az egyik kőbányába vezetett az utunk, ahol a szobrokat a hegy tufás kőzetéből az őslakosok kivájták, kifaragták.
Itt több készülő moait is láttunk. A kőbányát az őslakos kultúra hanyatlása során felhagyták.
A nap végén Hanga Roa városba visszatérve már sajnos a posta zárva volt, így az útlevél pecsételés elmaradt. Szép és fárasztó nap volt mögöttünk, a városban vettünk némi élelmet és a közös főzőkonyhában estebédet készítettünk magunknak. Itt étkezés közben ért minket a következő meglepetés: szomszédaink, egy másik házaspár szintén magyarok voltak! Milyen kicsi a világ, és magyarok mindenütt vannak!
A kirándulásunk sikerességén felbuzdulva a másnapi folytatásra ismét felkértük vezetőnket, majd pihenni tértünk.
Folytatása következik hamarosan…
Másnap, ébredés és reggeli után kávéztunk a kertben, vártuk a vezetőnket. Várakozás közben beszélgettünk és gyönyörködtünk a virágokban.
Rövid várakozás után megérkezett vezetőnk, és útra keltünk a terepjáróval. Első állomásunk a Rano Kau-vulkán krátere volt, majd a hozzá közel eső Orongo, ahol a szigetlakók madárember kultuszának időszakában a versenyek zajlottak. Itt a megmaradt romokat néztük meg.
A vulkán kráterének belső oldala napjainkban a szigetlakók által művelt terület, oda turistáknak nem lehet belépni. Felosztották egymás közt a területet, és ott mindenki műveli a saját kis földrészletét.
A madárember kultusz során a vulkán kráterén keresztül vezetett a verseny útja, aminek győztese a következő évben a szigetlakók vezetője lett.
A csodás panoráma megtekintése után a sziget belsejébe vezetett az utunk, ahol a moaik haját adó vörös köveket bányászták. Először visszasétáltunk Rano Kau kráteréhez, majd innen terepjáróval folytattuk utunkat.
A kőbánya után felkerestük a felfedezők ahu-it, amiknek a különleges elhelyezése első pillantásra feltűnt: a szobrok a sziget többi szobrától eltérően az óceán felé néztek.
Innen a tenger partjára sétáltunk, és idegenvezetőnk megmutatta az őslakók egyik szakrális helyét, a „világ köldökét”. Az itt lévő nagy kő magnetit volt, és ennek segítségével mágnesezték fel az iránytűiket az őslakók.
Ez tulajdonképpen a pilisi szív-csakra párja is lehetne, gondoltam, bizonyíthatná-e föld ősi magyar eredetét… Ezek a gondolatok voltak a fejemben, aztán meggondoltam magam, amikor a vezetőnk kérdésre az őslakók kannibalizmusát sem tagadta. Ez biztosan nem a magyarok földje…
Aznapi kirándulásunk az Anakena parton ért véget, itt pihentünk és fürödtünk egy keveset, majd visszatértünk szállásunkra. Sajnos ez alkalommal is lekéstük a postát, így nem lett pecsétünk az útlevelünkbe. De emléknek megtartottuk a szorgalmasan pecsételt nemzeti park belépőjegyet.
Este, – mint gyakorlott megtekintők – kiültünk megnézni és végigfényképezni a csodás naplementét, és magunkba szívni ennek az érdekes helyszínnek a végtelen nyugalmát. Sötétedés után indultunk haza feleségemmel, és aludni tértünk.
Másnap vendéglátóinkat megkértük, hogy leveleinket adják postára, mert ezt elmulasztottuk, és ez jó ötletnek bizonyult: néhány hónap múlva mindenki megkapta tőlünk a neki címzett képeslapot.
Elvittek minket a repülőtérre, ahol már sokakkal együtt vártuk a kontinensre visszatérő gép érkezését.
Az ellátás most is kiváló volt, késő este érkeztünk vissza a santiagói Arturo Merino Benítez repülőtérre. Először az érkezésnél megismert hamburgerest kerestük fel, itt múlattuk éjfélig az időt, majd a kocsikölcsönző felé vettük az irányt.
Következett Juan Carlos mutatványa és az északi kaland, de ez már egy másik poszt lesz a jövőben.
Köszönöm az érdeklődők kitartó figyelmét, és várom a kommenteket!