Második rész: Az Atacama sivatagi kaland.
Kalandjainkat onnan folytatnám, amikor a repülőgépünk a Húsvét szigetről megérkezve egy könnyű döccenéssel földet ért Chile fővárosában, a Benito Merinez repülőtéren.
Este 10 óra körül lehetett, felvettük a csomagjainkat, és úgy döntöttünk, hogy az éjfélig hátralévő két órát a már korábban megismert hamburgerezőben ütjük agyon, majd a bérelt autót felvesszük és késedelem nélkül indulunk utunkra.
Az autókölcsönzőbe érve az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor Juan Carlos (a kölcsönző ügyintézője) azt találta közölni velünk, hogy az előre lefoglalt autónk helyett ugyanolyan áron kénytelenek leszünk egy kategóriával kisebb autóval beérni. Spanyolul egy szót sem tudok de egyre jobban indulatba jöttem, és sikerült megértetnem vele, hogy semmi értelme próbálkoznia, mert abba az autóba egyszerűen nem férek bele: nem fogok összekuporodva végigrázatni magam egy kis konzervdobozban. A helyzet akkor változott meg, amikor a foglalás ellenére a másik pult felé vettem az irányt, türelmet kért, és telefonált: előkerült végül a lefoglalt Peugeot 2008-as diesel autó. Jó választás volt, de mindenkinek ajánlom előre, kiszámolni és a banki limitet arra az értékre állítani, amivel a kölcsönző cég a hirdetésében ígéri beterhelni a hitelkártyát! Juan Carlos a korábbiakkal ellentétben a kauciót ÉS a teljes díjat akarta zárolni úgy, hogy a kaucióba már egyszer beleszámolta a kölcsönzés díját. Amikor ezt szóvá tettem, persze adta az értetlent, de amikor nem sikerült a zárolás, akkor lassan kezdte megérteni, hogy nem fog menni. Amikor a zárolandó összegben végül sikerült megegyeznünk akkorra már két visszautasított tranzakciónk volt, és bizony hiába telefonáltam előre az OTP bank Hotline-ra, akkor is letiltottak, amikor már a jó összeget szerette volna zárolni a cég. Egy kis telefonálás Chiléből haza aztán végre a negyedik próbálkozás már sikeres lett! Elhárultak az akadályok és körbefényképezés után átvettük végre az autónkat.
Elhatároztuk, hogy ahol lehet, kerüljük a forgalmas tengerparti 5-ös utat, lehetőleg a hegyek közt megyünk. Első állomásunk Illapel volt, ahol a szállásunkat sikerült időben elérni és ott alaposan megpihenni, készleteket és felszerelést vásárolni a további utazáshoz.
Reggel Illapel városban grillcsirkét vettünk, pénzt váltottunk, majd elindultunk a hegyeken át.
A hegyek közt hatalmas magashegyi kaktuszok voltak, és már dél felé járhatott, amikor egy hágó környékén megálltunk enni.
Ezek a kaktuszok 3-5 méter magasak voltak általában, de akadtak 6-7 méteres példányok is. Figyelembe véve, hogy ismereteim szerint évente fél – egy centimétert növekednek, ezek jó eséllyel láthatták az első európai konkvisztádorokat is!
Ebédeltünk, ekkor találkoztunk egy helybéli lovas csősszel, aki megnézett magának minket, de semmi gondja nem volt velünk. Továbbmenve elértük a Rio Hurtado völgyét, a völgy bejáratánál készítettük ezt a képet és megálltunk pihenni egy jót.
Ez az út volt az első ami nagyon szép de keskeny volt. A szembejövő forgalom elkerülése nem volt egyszerű bár csak egy alkalom volt nagy dömperrel találkozni. Az útvonal egyre feljebb vezetett minket keresztül a hágón és onnan Vicuna város felé indultunk. A hágóra felérve elhatároztuk hogy mégis a főúton megyünk, mert a feleségemet nyugtalanította az út minősége és veszélyessége.
Innentől az ötötös út felé vettük az irányt és egész éjel haladtunk. Többször voltunk kénytelenek megállni, mert óriási porvihar volt, kiszállni azonban nem tudtunk az időjárás miatt. A másnap reggeli napsugár már az Atacama sivatag szélén, Antofagasta után ért minket.
Uticélunk San Pedro de Atacama volt, a régió turisztikai központja és útközben elhaladtunk a sivatag keze mellett is. Láttunk lámákat, és flamingókat is, de ekkor nem álltunk meg mert inkább a lefoglalt szálláson szerettünk volna fürdeni és jól kialudni magunkat. Délutánra elértük Calama városát, majd innen San Pedro de Atacama volt az útirány.
A város előtt egy parkolóban volt lehetőségünk a sós talaj és a víz erózióját látni, ezt napokkal később is bejártuk, ekkor csak néhány fényképet készítettünk.
A szállásunkra érve nem volt semmi gond, nagyon hangulatos és kényelmes volt, a házigazda egy boliviai indián nő volt, akivel szerencsére jól szót tudtunk érteni.
Sétáltunk és ettünk egy jót, majd a szállásra visszatérőben a naplementét fényképeztük.
Nagy pihenő és alvás következett, majd másnap 2018.10.25.-én hajnalban egy kisebb földrengés szakította félbe a pihenésünket, de ez itt eléggé megszokott dolognak mondható. Reggeli után Calama városa felé vettük az irányt, hogy megkerestük a bánya túra induló helyét.
Indulás után röviddel a napelemes autók versenyébe futottunk bele, láttuk a járgányokat, és le is fényképeztük a jövő autóit.
Calamába érve megkerestük a túraszervező alapítvány irodáját, majd egy közeli kifőzde felé vettük az irányt, ott múlattuk az időt a túra indulásáig. A bánya és környéke sokat változott azóta amióta utoljára láttam. Felismertem Calama szélén a buszpályaudvart, és Chuquicamatába érve a kantint.
Azonban a várost 2004 óta kiköltöztették és elhagyott állapotában konzerválták, erről szóló emléktáblákat is láttunk. A várost végigfényképeztük, a főtéren Bernard O’ Higgings ezredesnek és Arturo Pratt elnöknek a szobrát láttuk.
A város után a bánya következett, a hatalmas gépek által ásott óriási külszíni fejtés megdöbbentő méretű volt.
A nézelődés után kaját vettünk és visszatértünk a szállásunkra. Nagyot pihentünk, mert másnap korán, még hajnal előtt terveztük az indulást El Tatio gejzír mezőre. Sajnos az út szervezése során az ALMA obszervatórium túrájáról lemaradtunk, mert nem volt már időpont a látogatásra, de a gejzír mező kárpótolt ezért minket: A hajnal fényei amint megjelentek a környező hegyek csúcsán csodálatos látványban volt részünk.
A levegő hőmérséklete -12 fok volt az autónk hőmérője szerint, és a 4200 méteres magasságot is éreztük: minden lépés nehéz volt, de azért megvolt.
A víz 37 fokos volt, és ki is használtam a lehetőséget azonnal, bár az öltözés nagyon hideg volt, megfürödtem a tóban
A szállásunkra délelőtt 11 óra körül értünk vissza, de a aznap már semmit nem tudtunk csinálni a fáradtságtól, csak aludtunk.
A következő nap kicsit lazábbra vettük a figurát, és a környék kötelező nevezetességeit jártuk le: A sószurdok völgyet és a flamingók lakta sós mocsarat.
A flamingók után a sószurdok bejáratához hajtottunk, és a keskeny, víz mosta szurdokba egymás után másztunk be. Megdöbbentő volt látni, hogy ezt a víz munkálta ki, a falai a szurdoknak tulajdonképpen sókristály, és egy nagy eső biztosan feloldaná az egészet. De hát ez a hely a világ egyik legszárazabb területe, alig esik eső, így alakult ki ez a természeti csoda!
A szurdok mélyében egyre keskenyebbé vált az ösvény.
A szurdok falai sókristályok, a fény megcsillan rajtuk. A túra után hazafelé vettük az irányt, útközben lámákkal találkoztunk.
Amikor hazaértünk, főztünk egy nagyot, és még a házigazdát is meghívtuk enni. Másnap reggel, hajnalban indultunk tovább a Laguna Roja felé, és még nem is sejtettük mi vár ott ránk!
Az alap elgondolásom az volt, hogy egy kis kanyar és valahol az Lauca nemzeti park környékén keresünk valamilyen szállást, ha más nem Arica városába megyünk vissza a tengerpartra másnap. Azonban az út nem várt nehézségeket hozott: először az út lett egyre keskenyebb, majd egy folyóvölgy kanyon keresztezése következett:
Az első figyelmeztető jel az volt, hogy a völgyben lévő folyón átkelve az út szilárd burkolata véget ért, nagyon veszélyes, sziklás és meredek szerpentin vezetett át a kanyon túlsó oldalára. Mi azonban bátrak voltunk, továbbmentünk.
A kanyon túloldaláról a szerpentin tetejéről visszanézve érzékelhető igazán a völgy mérete! A kanyon tetejére érve kietlen pusztaságot láttunk, és ritkán járt ösvény volt előttünk. A vészcsengő ekkor szólalt meg bennem, de a kíváncsiságom tovább hajtott előre.
Amikor újabb és még kövesebb lejtőn kezdett lefelé vezetni az utunk már nem bírtam tovább, elhatároztam, hogy visszafordulok amint lehet, – de a szűk köves úton már nem lehetett! Az járt a fejemben, hogy lefelé még csak-csak megy az ember , de vissza is kell jönni, egy fuldokló motorú szívódízel által hajtott járgánnyal ez nehéz ügy lesz!
Feleségemmel megbeszéltem a helyzetet, és a legnagyobb megkönnyebbülésére sikerült megforduljak és visszafelé induljak. A felfelé kapaszkodás közben a félelem és az izgalom járt a fejemben, és hogy soha többé földutas magashegyi kaland. Nagy fogadkozások és imádság közepette végre felharsant az angyalok kórusa, amikor külső karcolás nélkül visszaértünk a kanyon tetejére. A szamár addigra eltünt, és ma is úgy gondolom, talán Apám küldte figyelmeztetésül, hogy mekkora szamár vagyok, ha továbbmegyek.
A hegy tetejéről a völgybe kb 7 perc alatt értünk le, erről egy videót készítettem, és megfogadtam, hogy köszönetet mondok a Peugeot mérnökeinek, mert a gép nem hagyott cserben minket. Bár valami baja lehetett, mert a kuplungja gyanús hangokat adott ki magából, de ez már egy másik történet. A videó ide kattintva látható.
Az átélt izgalmak hatására az Iquiquei szállást vettük célba, ahová késő délután érkeztünk. A kocsi alatt sajnos baljós tócsa keletkezett, és nagyon megijedtem a ropogó kuplung miatt is. Aznap este nagyon keveset aludtam, de szerencsére a bérautós cég 24/7-es telefonját nem vették fel. Hugommal beszéltem és megnyugtatott, majd másnap reggeli után újra benéztem a kocsi alá, és a tócsa eltünt! Csak a klímából kifolyó víz volt.
Minden teketória nélkül a főváros felé vettük az irányt, a tengerparti úton.
Másnap reggel a kocsit lemosattuk, és kiporszívóztuk, aztán rövid tanácskozás után úgy döntöttünk feleségemmel, hogy a kalandokból elég volt, így Humberstone városa kimaradt, pedig kétszer is elmentünk mellette. A pánamerikai úton mentünk egy darabig a sivatagban, majd visszatértünk a tengerpartra. Így értük el a Csendes óceán partját.
Az aznapi leküzdendő út kb 1300 km volt La Serenáig, ahová a szálásunkra már csak 2020 október 29. én hajnali 2 órára érkeztünk. A szálás nagyon jó minőségű volt, egy apartman hotelben kaptunk elhelyezést.
Alvás után bementünk a városba és kaját vásároltunk és nekiáltam főzni egy kiadós sűrű gulyást. Alapanyagok tekintetében semmilyen hiányt nem tapasztaltunk, sőt a marhahús rendkívül olcsó volt a hazai árakhoz képest.
A főzőedényt még az utunk elején vásároltuk felszerelésként, azóta ha utazunk mindig jön velünk. Finnországban amikor az északi fényt néztük, jó volt beszélgetni az asztal mellett, és az edényre pillantva összenéztünk feleségemmel, és egyből a chilei kirándulás jutott eszünkbe a lábasról. Szóval, hogy bírjuk az iramot és ne legyen gyomorrontása az embernek, mindenkinek ajánlom, hogy főzzön bátran, mert az biztonságos. És ha választani lehet két hét dizentéria és két hét főzőcske macera közt, én az utóbbit választom. Így felraktam egy pörkölt alapot, és a husit összekockáztam.
A hús után a zöldségeket készítettem elő, de közben már rotyogott a lábasban a készülő étel. Az illata betöltötte a szobát, és egyre éhesebb lettem.
Közben legurítottam egy sört, és egyre türelmetlenebbül vártam a gulyás elkészültét. A végén még egy kis burgonyát is tettem bele, hogy egytál étel jellege legyen.
A hús hamar megpuhult, aztán a zöldségek is, és kb. 1 óra múlva a finom étel elkészült.
Mivel két napig szándékoztunk maradni, a kaja addig kitartott. Délután még sétáltunk és pihentünk a tengerparton. Az elmúlt napok kalandjait beszéltük át, és október 31.-én reggel újra útra keltünk és meg sem álltunk a santiagói szállásunkig.
A szállásunk közel volt a városközponthoz, oda negyed órás gyaloglással jutottunk be. A főtéren megnéztük a fő bazilikát, itt készült ez a fénykép.
A főtéren meglehetősen harsány tüntetés is volt, a híres elnöki palotát is megkerestük. Útközben ettünk is, de már nagyon hazafelé húzott a szívünk, szinte szótlanul is a hátralévő perceket számoltuk visszafelé.
Másnap reggel vettem egy szilikon spray-t, lemosattam az autót, lefújtam vele a lökhárítókat és áttöröltem a csomagteret, majd összepakoltunk és a repülőtér felé vettük az irányt, szorongva, hogy a ropogó kuplungú autóval megbukunk-e? Szerencsére minden gördülékenyen ment, és nemsokára már a kétszer már meglátogatott hamburgerezőben írtuk a képeslapokat majd szuveníreket vásároltunk. Sajnos a posta nem volt nyitva, de némi pénzért cserébe megegyeztem egy infopultos nővel, hogy feladja a képeslapokat. Becsületére legyen mondva, megtartotta a szavát, és mindenki minden lapot megkapott tőlünk Chíléből.
Aztán amint eljött az idő leballagtunk és átestünk az ellenőrzéseken, aztán Check-In és már a gép nekilódult a betonon velünk európa felé.
Amikor hazaértünk Ferihegyre, a taxis udvariasan kíváncsiskodó kérdésére adott válaszunk után irigykedő hallgatásba burkolózott, értettük meg hogy valójában milyen szerencsések is vagyunk. Együtt megéltük életünk talán legnagyobb kalandját és egészségesen épségben hazaértünk.
Hála Istennek!.